Annának fárasztó napja volt. Ahogy mostanában majdnem mindig, új főnöke van, és a munka is több lett, de ami inkább változott, az a hangulat, mintha kis játszmák indultak volna el a kollégák között, és ez nem volt kellemes. Az évvége meg úgyis mindig rengeteg munkát jelent, de nem csak a munkahelyén…hanem a karácsony, úgy, ahogy van, a legstresszesebb időszaka az évnek, a megszámlálhatatlan ajándék beszerzése, nagybevásárlás, a gyerekek iskolai műsorai, a fellépések… Többféle listával rohangált, a táskájában és a fejében is az elintézendő feladatok kavarogtak, még van egy hét karácsonyig, és máris olyan iszonyúan fáradt, mi lesz még itt…
Ma is bent kellett volna még maradnia, de nem tudott, így is olyan későn ért az óvodába a gyerekekért, az óvónéni nem is nagyon tudott már mosolyogni, fásult volt ő is, érti Anna, de hát mit csináljon, dolgoznia muszáj, segítsége nem nagyon van, a férje is épp külföldön tárgyal, nem tudja egyszerűen máshogy megoldani. Sietnének is haza, de még be kell menni a boltba, halogatta egész héten, míg már nem volt otthon semmi, sajnos ennek meg kell lennie…
Tömeg van a boltban, az emberek tülekednek, egymás lábára tolják a bevásárlókosarat, ahogy utat törnek a sorok között, Anna ideges, és szeretne haladni, sietni, és így nem lehet, fú, hogy utálja a tömeget, a gyerekek meg állandóan eltűnnek mellőle, félpercenként kiabálnia kell utánuk, nem érdekli, mit gondolnak az emberek. Hol vagy, Luca, és Szabi, gyere ide, egy doboz tej, egy kiabálás, egy zacskó zsömle, fejforgatás, hol vannak ezek, sajtospult, na, ezt a sort látva elengedi, csak bedobál pár előre csomagolt tömböt, jó lesz ez is, menjünk, sőt, meneküljünk, mert megint nem úszták meg, hogy le ne verjenek a gyerekek valamit, szerencsére csak az újságokat. Na, menjünk, fizessünk, mi ez a zacskó, nem, ezt nem vesszük meg, nem kell pattogós cukorka, kék színű müzli, micsoda, most meg ne hisztizz, légyszíves…
Végre pakolnak, már csak ki kell jutni a boltból…
Szabi egyszer csak megáll, és felkiált: Anya, nézd, ott egy angyal! Oda néz, ahova a gyerek mutat, talán a kirakatban van valami kiállítva, de nem…nem látja…miket beszél ez a gyerek, hisz nincs ott semmi. Luca is ismételgeti, de anya, tényleg ott van…
Anna nem lát angyalt továbbra sem, csak egy kisgyereket ácsorogni a fal mellett. Jönnek-mennek az emberek, de nem tűnik fel senkinek. Furcsa, hogy egyedül van.
Kire vársz, kisfiú? A szüleid hol vannak? Nem tudom, suttogja a kisgyerek, 5 éves forma, olyasmi korú, mint az övé…Nem tudom, eltűntek. Mikor? Hát, az előbb…régen. Alig hallani, és szinte nem is mer felnézni a kisfiú, a padlót nézi, a rohanó lábakat, szorongatja a kezében a kötött sapkáját. A sajátjai sem emlegetik az angyalt már, kíváncsian méregetik a kisgyereket. Na, gyere, sóhajt fel Anna, átteszi a másik kezébe a szatyrot, és védelmezően megfogja a kisfiú kezét. Gyertek mellettem, dörren a saját gyerekeire, még csak az hiányzik, hogy ti is eltűnjetek. Visszaindulnak a boltba, mint egy karaván, kérdezgeti a kisfiút, hogy hívják, hány éves, nyugtatgatja… Gyere, megkeressük anyuékat.
Nagy a bolt, nem is mennek vissza, hanem a kasszánál érdeklődnek, és a hangosbemondó szavára hamarosan lélekszakadva érkeznek a szülők, két különböző irányból…azt hittem, veled van…én meg azt, veled…néznek egymásra ijedten, aztán megnyugodva, hogy hát mégis megvan a gyerek, a kisfiú máris hozzájuk rohan, öleli őket, és a szülők is kicsit ijedten, de boldogan mosolyogva megköszönik nekik a segítséget, és mindkét oldalról biztonságban fogva a kicsi kezeket, mennek el, haza, ők is…a kisfiú hátranéz menet közben, Annára és Szabira, mintha intene a fejecskéjével egy viszlátot.
Csak ekkor indulnak ők is kifelé, és Anna nem kezd bele a tanmesébe, hogy látjátok, mi történik, ha nem maradtok mellettem, látszik, hogy a gyerekek is megszeppentek, értik ezt ők is, a bajt, a félelmet, az aggódást, és a megkönnyebbülést is…
Kiérnek a boltból, hideg szél süvít az arcukba, Anna el is engedi egy pillanatra a gyerekek kezét, hogy szorosabban megkösse a sálját, összehúzza a kabátot, és leguggol, megigazítja a gyerekeken is a pufi dzsekit. Egy kis mellékutca felé indulnak, ott kevesebben vannak, és mintha ott kevésbé is fújna. Anna a feladataira gondol, nyomasztja minden, érzi, ahogy erősödik a nyomás a szíve tájékán…
Anya, ott az angyal! Megint ott az angyal! Szabi megtorpan, arca kigyúl, szeme óriásira tágul, Anna is megáll, dühösen fújtat egyet, na most már aztán elég legyen, de azért követi a gyerek tekintetét az épületek hosszú során keresztül, de nem lát semmit megint. Türelmetlen és menne már, de a gyerekek földbe gyökerezett lábbal állnak még mindig, és már Luca is rákontrázik: tényleg, angyal, de szép!
Anna meregeti a szemét, de hát nincs ott semmi, csak egy magányos hajléktalan fekszik az áruház fala mellé megágyazott papírkupacon, egy rongyos pléddel takarózik, magára húzza a takaró maradékát, a lábánál nagy műanyag bevásárlózacskó, ruhadarabok lógnak ki belőle, mellette a földön üres üveg, koszos edény, könyv. Nem mozdul, az arcát nehéz kivenni, az árnyékban nem látszanak a vonások, csak a szeme fénytelen csillogása jelzi az életet, aztán ahogy észreveszi, hogy figyelik, megmozdul, kicsit előrehajol, és az utcai lámpa hideg fénye megvilágítja egy pillanatra ráncos, kortalanul öreg, szomorú arcát, nedves hajtincsek lapulnak a homlokára a fekete sapka alatt, sötét van és ott, ahol fekszik, még sötétebb, mocskos rongydarabok mocorognak az utca mélyén, kétségbeesés és reménytelenség szaga keveredik a komor esti szmoggal.
Állnak egy kicsit mindhárman, a gyerekek is elhallgatnak, a fekvő embert nézik, döbbenten és elborzadva, kicsit közelebb bújnak anyuhoz. Anna nyel egyet és megint sóhajt egy nagyot, meleg pára a hideg esti levegőben, leengedi a vállát, lerakja a táskákat a földre, és kotorászni kezd a bevásárlótáskában, amit pont az előbb pakolt tele a boltban. Elővesz két nagy, frissen sült kiflit, egy zacskó sonkát, a fokhagymás krémsajtot, és egy doboz drága bonbont. Azt ugyan az óvó néninek szánta…közelebb lép az emberhez, egész közel, a gyerekek nem moccannak, csak nézik, ahogy Anna odamegy, lehajol, és leteszi szépen, gondosan a földre, az üveg mellé ezt a pár dolgot, az emberhez fordul, és komoly hangon mondja: Boldog karácsonyt! A férfi kicsit felemelkedik, nézi az ételeket, és őket. Nagy feketeség a szeme, mégis kiragyog a sötétből, és nagyon mélyről, nehezen jön valami rekedtség, egy hang, alig érteni. Isten áldja magukat…
Mennek tovább, csöndben, egymásba kapaszkodva. Kiérnek a forgalmas útra, ahol folyamatosan jönnek az autók, és az utcán is sok az ember, alig lehet haladni, csak hagyják sodorni magukat.
Anya, nézd, azta, mekkora angyal! Na ne, már megint, dünnyögi magában , de nem rivall rájuk, fáradt már ehhez is. Nincs már türelmetlenség se benne, már nem, csak vonakodva odanéz, és akkor meglátja az angyalt, csakugyan. Az egész utca fel van díszítve, minden csillog-villog, a boltok kirakatai, és az út mentén fényfüzérekből csillagok, harangok a villanypóznákon, és egy óriási angyal lóg az úttest fölött…gyönyörű, valóban, egy gyönyörűséges, fényes angyal, milyen furcsa, hogy még nem látta ezt a dekorációt, vagy nem vette észre, pedig mintha járt volna már erre nemrégen. Milyen hangulatos…Megállnak megint, csak nézik, gyönyörködnek, istenem, de szép ez, csillognak az autók, a buszok is, fénylik minden, mintha valami elvarázsolt városban lenne, olyan érzése van. Milyen régen nem látott ilyet, csak állnak, végülis nem sietnek sehova, és már úgyis mindegy, és mintha órák óta nem haladtak volna semmit, és valóban, nem is sokat, de talán ez nem is baj…
Leszállnak a csöndesen, békésen araszoló buszról, lassan sétálnak haza. A gyerekek nem nyafognak, csöndben baktatnak anyu mellett, a lépteik és a zacskók susogása hallatszik csak, a távolban kutyaugatás, és ragyognak fent a csillagok, lent a fények az ablakokban, és mintha egy kicsit fényesebben ragyogna fent a mennyben az angyal is, amikor visszaérkezik.
Photo by Inna Lesyk from Pexels