Gondolatok a borról, ünnepről, ösztönökről és emlékekről. Úgy látszik, eljött a nosztalgiázás és elmélkedés ideje!
Aki ismer, az tudja, hogy én szinte sosem iszom alkoholt. Nem szeretem az ízét, sem a mellékhatásait, de a forralt bort, azt szeretem. Miután már napok óta hideg van és esik az eső/hó, kezdtem újra visszatérni a „téli” melegítő módszereimhez. A meleg tea az alap, ezen kívül visszatértem az esti krémlevesekhez, sőt még a kandallóba is begyújtottam, hogy legyen egy kis élő tűz, ami azért több meleget ad, mint egy gyertya lángja.
Aztán tegnap este, még forralt bort is készítettem. Nagyon finom lett. Gondoltam, este már úgysem megyünk sehová, nyugodtan ihatok egy bögrével, legfeljebb korán lefekszem…
Hát jelentem, hajnalig fent voltam! Nem is értem. Nagyon finom lett, jól is esett, el is álmosodtam menetrend szerint, de mégsem tudtam elaludni.
Folyamatosan kavarogtak a gondolatok a fejemben és érdekes módon többször is eszembe jutott egy videó, amit a gyerekek mutattak nekem délután. Arról szólt, hogy a bajba jutott állatkölykök életét, hogyan sikerül a nőstényeknek megmenteni, a másodperc törtrésze alatt, ösztönből cselekedve. Vízbe esett majmok, fákon fennakadt bocsok, bajba jutott kutyakölykök és még sorolhatnám. A gyerekek imádják az ilyeneket.
Emlékszem valami ilyesmi velünk is megesett, amikor gyerekkoromban az Aliz nevű kutyusunknak kölykei születtek és az egyik beszorult a kerítésbe. Az Apám percekig próbálta kiszabadítani, forgatta jobbra-balra, feszítette szét a kerítést, hogy a kölyök nehogy megsérüljön, de sehogy sem sikerült kiszabadítania. Aliz is visított, meg a kölyök is. Szörnyű volt. Végül aztán a kutyamama utat tört magának, odaugrott a kerítéshez és egyetlen mozdulattal kihúzta, majd magával vitte a kicsit. Sosem felejtem el. Szájtátva bámultunk utána, hogy ezt meg hogy a fenébe csinálta? Egyszerű! Az Ő kölyke volt, -nem a miénk- és pontosan tudta, mit kell csinálnia!
Fenntartás nélkül elhisszük, hogy az állatvilágban a nőstények mindenkinél jobban tudják, mit kell tenniük azért, hogy a kölykeik életben maradjanak. Tulajdonképpen nem csinálnak mást, csak az ösztöneikre hallgatnak. Vajon miért gondoljuk, hogy ez az embereknél másképp van? Hogy már nem bízunk a saját megérzéseinkben?
Hogy a nagy információ-áramlás közepette, már nem is halljuk meg a saját hangunkat?
Nem, most nem a gyerekek keltette hangzavar lesz a ludas, hanem a világban eluralkodott „hangzavar.” Nekünk kell felerősíteni a belső hangunkat, és lehalkítani a külső zajokat, ahhoz, hogy meghalljuk, ami valóban fontos.
Használjuk ki ezt az időszakot az elcsendesedésre, húzódjunk vissza, és figyeljünk egy kicsit befelé. Ne akarjunk most kitárulkozni, világot megváltani, mert nem annak van itt az ideje. Legyünk csendes jótevők, hallgassuk meg mások baját, mondjunk értük csendben imát. Gyújtsunk gyertyát az ablakban, és örüljünk csendesen az ünnepnek, mert nem az a legboldogabb, aki a leghangosabb. Sőt, gyakran ő az, aki a legjobban fél.
Merítsünk erőt a saját belső fényünkből, és terjesszük ki a környezetünkben élőkre is. Gondoljuk át, mi az, ami értékes számunkra és ezt tanítsuk meg gyermekeinknek az ünnepről, ne a hamis csillogást, a mesterkélt jókedvet! Ajándékozzunk mosolyt, ölelést és szeretetet. Higgyük el, van, aki semmi másra nem vágyik…
Photo by freestocks on Unsplash
