Pont ugyanott tartunk, mint egy éve… Ja, nem

Az elmúlt napokban sok elkeseredett embertől hallottam azt a mondatot, hogy „na tessék, pont ugyanott tartunk, mint egy éve.” Értem az elkeseredésüket, de ha saját magamra gondolok, akkor mégsem érzem igaznak ezt a mondatot. Sőt, kicsit olyan, mintha már nem sok közöm lenne ahhoz a nőhöz, aki egy éve voltam…

Nem mindenre emlékszem 2020 márciusából, de van, amire nagyon is élénken. Emlékszem, ahogy március első hetében az olasz barátainkkal beszélgettem, mert pont ott éltünk kétszer 1 évet, ahol a legnagyobb volt a baj. Emlékszem, ahogy nőtt bennem valami, ami aztán el is uralkodott rajtam. A szorongástól légszomjam volt, és persze rögtön azt gondoltam, hogy már meg is talált a vírus, pedig csak a félelem nyomott agyon és nem hagyott levegőhöz jutni. Mostanában is szorongok még néha attól, ami körülöttünk zajlik, de megtanultam ezt kezelni, és ami még fontosabb, megtanultam, hogyan tudom magamat támogatni abban, hogy megtaláljam a belső egyensúlyomat olyankor is, amikor kint csapkodnak a hullámok.

Tavaly ilyenkor magamat nem igazán féltettem, de attól rettegtem, hogy a szüleimnek baja esik. Ezért úgy tettem, mintha ők is a gyerekeim lennének, nem „engedtem” őket sehová, bevásárolni, postára, bárhová, ahol emberek vannak, mindent próbáltam intézni helyettük. Ők pedig egy idő után már tőlem nem kaptak levegőt, nem kezeltem őket döntésképes felnőttként. Belülről kicsit olyan volt, mintha hirtelen nem két gyerekem lett volna, hanem négy. De ez rólam szólt, nekem kellett változnom! Ez az egy év megtanított arra, hogy hagyjam őket úgy élni, ahogy ők szeretnének, és hagyjam, hogy ők mondják meg, hogyan és mikor tudok leginkább segíteni nekik, és fogadjam el, ha éppen sehogyan sem. Megtanultam, hogy ne szóljak bele abba, hogyan vigyáznak magukra, vagy hogyan nem, bízzak bennük, bízzak abban, hogy pontosan tudják, mi a jó nekik, és mire van szükségük. Végtére is, én vagyok az ő gyermekük és nem ők az enyémek.

2020 márciusában kezdtem el újra dolgozni, gyerekek boldogan oviban, bölcsiben. Aztán bumm.., és én rögtön úgy döntöttem, hogy visszakéredzkedek teljes állású anyának, és még halasztom a munkakezdést, hiszen még pont volt félév a kisebbik három éves koráig, úgyhogy megtehettem. Kicsit olyan volt, mintha falnak mentem volna. Sokáig tartott lendületet kapnom, hogy visszatérjek a munka világába, de akkor már pont lendületben voltam, és ezzel az energiával rohantam bele ebbe az újfajta akadályba. Akkor, azaz egy éve, ezt az akadályt leküzdhetetlennek gondoltam, hogyan is tudnék dolgozni kettő (azaz négy…) gyerek mellett. Most, 2021 márciusában már nem gondolok arra, hogy azért, mert megint itthon vannak velem a gyerekek, fel kellene mondanom. Szeptemberben végül elkezdtem dolgozni, és élvezem, és nem akarom feladni az életemnek ezt a részét (sem). Igen, most is megterhelő, ugyanúgy, mint tavaly, de megváltozott valami nagyon fontos. Most valahogy semmi nem tűnik már elképzelhetetlennek és leküzdhetetlennek. Ez nemcsak azért van, mert annyi mindenen mentünk, mentem át ez alatt az egy év alatt, hanem mert megtanultam valamit, és ez jelenti a legnagyobb változást. Megtanultam segítséget kérni, és segítséget elfogadni. Nem mondom, hogy eltűnt belőlem az ezzel kapcsolatos összes gátlás vagy szégyenérzet, de már ezektől függetlenül is képes vagyok arra, hogy kérjek és kapjak. Ez pedig maga a csoda. Csoda az, amit elindít a környezetemben, csoda az, ahogy megtanulunk egymásra támaszkodni, együttműködni, kölcsönösen támogatni egymást, és nem szégyenkezni amiatt, hogy segítségre szorulunk.

Mondják, hogy „a szükség nagy úr”, én inkább úgy mondanám, hogy „a szükség nagy tanító”. Az elmúlt évben nagyon sokat tanultam, az elfogadás és elengedés jó barátaim lettek. Úgyhogy az lehet, hogy a helyzet nem sokat változott, de én igen. Sokat tudnék erről írni, de azt hiszem csak annyit szerettem volna elérni, hogy ti is megálljatok és feltegyétek magatoknak a kérdést… „tényleg pont ugyanott tartunk, mint egy éve?” Én sem magamnak, sem nektek, sem a világnak nem azt kívánom, hogy legyen minden úgy, ahogy volt 2020 márciusa előtt. Azt kívánom, hogy találjuk meg a belső egyensúlyunkat, tiszteljük és fogadjuk el egymást, akkor is, ha különbözőképpen élünk meg helyzeteket. Ha pedig ehhez az kell, hogy elengedjünk dolgokat, és hogy megengedjünk magunknak olyasmiket, amiket eddig nem tettünk, akkor hajrá!

Tags :