Szórád Annamária szociálpedagógus, coach, jövendőbéli meseterapeuta és a MotherNature – Anyatermészet Egyesület elnökségének tagja, anyaköreinek egyik vezetője. A vele való beszélgetésnek, még ha online is, olyan különleges atmoszférája van, mintha egy mesébe csöppentem volna. Bevallom, alaposan megérintett. Kíváncsi voltam, hogy vajon milyen utat járt be, mi az ő története, mi vezette oda, hogy ma meseterapeutának tanul és anyaköröket facilitál.
…
Hogyan vezetett a saját történeted ide, hogy mostanra anyakörök vezetője lettél?
Az én utam akkor kezdődött, amikor várandós lettem – ennek lassan 11 éve. Maga a szülés és az azt követő időszak egy nagyon nehéz beavatás volt, de enélkül nem tartanék ott, ahol most vagyok. Zorán másfél éves volt, amikor elkezdtem női műhelybe járni Székesfehérváron. Nagyon megfogott az az egymásra figyelés, amit ott tapasztaltam: hogy az ember elmondhatja, ami a szívét nyomja és meghallgatják; hogy ez egy olyan háló, amibe beleengedheted magad. Ez a fajta összetartás segített előrehaladni a saját utamon. S az élet olyan csodálatos emberekkel hozott össze, akik láttak engem, akiknek a barátsága a legnehezebb pillanatokban is erőt adott.
Akkor már nagyon motoszkált bennem, hogy nem szeretnék visszamenni a munkahelyemre. Harmadik generációs segítő foglalkozású vagyok, mégis korábban egy multinál dolgoztam. Végül egy régóta dédelgetett álmomat valóra váltva visszaültem az iskolapadba: így lett belőlem szociálpedagógus.
Elhatároztam, hogy amíg otthon vagyok a babámmal, minden évben tanulok valamit. Ezt a szokásomat azóta is tartom. Coach képesítést szereztem, babahordozási tanácsadó és meseelemző képzésen vettem részt, és minél többet tanultam, egyre több lehetőség nyílt meg. Meső szárnyai alatt a női körök vezetéséről és a gyermekágyi segítségnyújtásról kaptam tanítást. Nála találkoztam László Esztivel, aki a MoNa-kártyákat alkotta, így kerültem az AnyaTermészet Egyesület közelébe.
2017-ben felmondtam a munkahelyemen, mert úgy éreztem, hogy csak a partvonalról szemlélem az életem, de nem vagyok az irányítója. Otthon maradtam – rendet akartam teremteni magamban, a családommal lenni, a tanulmányaimra fókuszálni. Gyógyító évek voltak ezek.
Nagyon nagy mélységeket lehet megélni, amikor az ember anya és elkezdi a belső rendrakást.
Akármilyen krízissel kell szembe néznem, igyekszem lehetőségként tekinteni rá: hogy ami már nem jó, nem visz előre, vagy akadályként tornyosul elém, azt figyelmesen megvizsgáljam. Csak úgy, mint amikor valamilyen megpróbáló helyzet ismétlődik az életemben… Ezek az élethelyzetek kiváló alkalmat adnak arra, hogy helyre tegyük magunkban mindazt, ami feljön ilyenkor.
2021-ben kezdtem járni Szentkúti Mártához, hogy megtanuljam a Ligetszépe meseterápiás módszert, és azt hiszem ez az, ami hozzám a legközelebb áll. Nemcsak egy módszertant sajátítunk el, hanem komoly szellemi és önismereti munka is zajlik.
Amikor az ember össze van törve, nehezen tud adni másoknak.
Ahogy így 42 évesen visszatekintek, már úgy látom, hogy minden a legjobb időben történt, és érlelt be engem. Az utóbbi hónapokban tudatosan foglalkozom a saját biográfiámmal, ami nagyon sokat segített az életem történéseinek, mintázatainak megértésében, a hátráltató tényezők korrigálásában.
És ismét egyfajta válaszút előtt állok. De már van belső erőtartalékom, ami átsegít ezen a küszöbön. Sok-sok sebem meggyógyítottam, a traumáim nagy részét – amire készen álltam – fel tudtam dolgozni.
Így már tudok előrelépni, fizikai, lelki és szellemi szinten is. Ebből az állapotból már tudok támogatni másokat is.
Amikor az ember össze van törve, nehezen tud adni másoknak.
Azt mondod, hogy „Nagy mélységeket lehet megélni, ha az ember anya”. Miért vannak az anyáknak különleges lehetőségei szerinted?
Azt tapasztaltam, hogy a szülés sokszor felhoz valamilyen traumatikus élményt, amire az ember nem is emlékszik. Amikor ott van egy baba is, akiről gondoskodnunk kell, akkor nehéz megadni magunknak is a figyelmet, és sokszor a feldolgozás elmarad.És persze sokan közülünk hallottunk már ilyen és ehhez hasonló mondatokat: „örülj, hogy egészséges”, „más is szült” „nem kell ennyit nyavalyogni, csak csináld a dolgodat”…
A szülésélményem feldolgozása során megdöbbentő statisztikai adatra bukkantam Sheila Kitzinger könyvében [Sheila Kitzinger: A szülés árnyékában – Katarzis vagy krízis?] mi szerint minden 5. nő erőszaktúlélő a szülőszobán. És erről is ritkán esik szó; manapság szerencsére egyre többször.
Nem mindegy az elszenvedett erőszak formája – ugyanúgy lehet egy háború elől menekülő anya, egy bántalmazott gyerek – bármilyen legyen is, ez velünk van, a testünk emlékszik, amikor világra hozzuk a gyerekünket.
Ezek szerint a szülés, mint beavatás nagyon sokféle lehet…
A beavatás akkor is beavatás, ha nehéz, és akkor is, ha nagyon szép és gyógyító a szülésélmény. Mindkettő hatalmas erőt tud adni.
A saját tapasztalatom az, hogy amikor az ember egy nehéz beavatáson megy át, több energiára van szükség, hogy ugyanabba az erőbe megérkezzen. Akárhogy is történik, a szülés mindenképpen transzformatív megélés.
Ha az anyát megtartják a vajúdás, a szülés idején; ha azt érzi a szülő nő, hogy maga is egyfajta biztonságos burokban van és tisztelettel bánnak vele – amire neki és a babájának is szüksége van – ,akkor az erő egészen más minőségét lehet megtapasztalni.
Nekem ezen az úton nagyjából tíz év mínuszom volt. Nagyon hosszú időre volt szükségem, hogy ezt a hátrányt ledolgozzam. A gyógyulási folyamatban el kellett érnem oda, hogy már ne a sebeket kenegessem és a fájdalom gyökerét keressem folyton. Ahogy lassan épültem, úgy érkeztem meg lépésről-lépésre az erőmbe. Most sem vagyok kész, belső munka mindig van, velem is előfordul, hogy feljönnek régi sérelmek, vannak emlékbetörések, visszatérnek minták, amikre rá kell néznem – de most már előre haladok.
Nagyon mélyen élek meg mindent, a jót és rosszat egyaránt. De azt hiszem, hogy pont ezért tudom jól megtartani azt, aki velem szemben ül és elmeséli nekem azt a történetet, ami őt megsebezte.
A traumákat, amiket kikerülni nem tudunk, mindenki másképp éli meg. Van, akinek a kicsi is nagyon mély sebet okoz, és van, akinek a nagy sem okoz egy karcolásnál többet.
Azt gondolom, hogy nagy dolog, amikor valaki fel tudja dolgozni az őt ért nehézséget, és nem ragad bele. Neked sikerült feloldani a szülésed traumáját, és így visszanézve az látszik, hogy igazi erővé tudtad transzformálni ezt a nehéz megélést. És ezáltal hiteles segítője is vagy mindazoknak, akik hasonlókon mennek át. Mit tudsz tanácsolni nekik, akik most vannak nehéz helyzetben? Legyen az a trauma egy menekült státusz, szülészeti erőszak, gyermekágyi depresszió….
Azt hiszem, mostanra elfogadtam a saját története(i)met. Már látom, hogy mi minden épült bennem a sérülések és a fájdalom nyomán, még ha sok év is kellett ehhez. De egyedül nem biztos, hogy sikerült volna.
Annak, aki hasonló nehéz helyzetben van, azt tanácsolnám, hogy kérjen segítséget olyan szak/embertől, akiben megbízik. Aki igazán látja őt, aki nyitott szívvel és nyitott füllel hallgatja, és úgy támogatja, ahogy arra neki valójában szüksége van.
Merjünk láthatóak lenni.
Nincs rendben az, hogy bár a gyerek egészséges, de az anya szenved. Nincs rendben, ha az anya sérülései nem, vagy kifejezetten lassan gyógyulnak. Én többször megkaptam, amikor el mertem mondani, hogy a babám már négy hónapos, de nem tudok fájdalommentesen járni, mert nem gyógyul a gátsebem: „Jaja, de hát egészséges a gyerek, az a lényeg nem?” Hiába jártam a panaszommal orvostól orvosig, nem kaptam választ, hatékony segítséget. És én ott álltam egy újszülöttel egyedül, s a férjemen kívül szinte senki nem legitimálta a testi kínjaimat.
Dr. Edith Eva Eger írja Az ajándék című könyvében, hogy mindenkinek a saját fájdalma a legnagyobb, mindenki ugyanolyan odafordulást érdemel, és mindenkinek jár a segítség. Merjük hát elfogadni azt, hogy másképp élünk meg dolgokat, mint akár a nagy többség.
Forduljunk magunk felé nagy-nagy szeretettel és türelemmel.
Egy gyerek is hányszor elesik és újra próbálkozik, mire megtanul önállóan járni!
Ha valakinek hatalmas trauma van a hátizsákjában, nem várhatjuk el tőle, hogy felpattanjon és lefussa a Boston Maratont. Fontos, hogy ismerjük a saját ritmusunkat, működésünket, belső történéseinket. A gyógyulás folyamata olyan, mint az építkezés. Tégláról téglára építjük fel újra magunkat. S jó munkához idő kell.
Legyünk magunknak is legalább olyan fontosak, mint a gyerekeink.
…
A beszélgetésünk előző részében arról esett szó, hogy miért jó a traumákat körben feloldani, mit adnak nekünk a női körök és anyaközösségek.
A beszélgetés a MotherNature-Anyatermészet Egyesület és MINE, Mother Centers International Network for Empowerment támogatásával valósult meg.
Fotók: Marton Rita
