Valamiért előbb-utóbb eljön az a korszak, amikor minden gyerek egy kicsit megőrül, és nem hajlandó megenni a korábban olyan nagyra és finomra tartott zöldségeket. Ilyenkor nincs mit tenni, próbálkozunk, mindenfélével.

A gyerekeim, amíg nem kapta el őket a közösségi “fúúj, ezt nem szeretem” hangulat, mindent megettek szépen sorban. Utána egy kicsit nehezebb lett a helyzet, és elkezdtünk elővenni a csodafegyvereket.

Például elmeséltem nekik, amit a Nagymamám mondott nekünk mindig régen. Mindenki választhat egy ételt, amit nem eszik meg, és azt nem is kell, minden mást viszont igen. Nekem akkor irtó könnyű dolgom volt, mert a salátalevest annyira utáltam, hogy egyszer ki is hánytam, hát az lett a kiválasztott. Azért ehhez a sztorihoz hozzá kell tennem, hogy Nagymamámnak van egy olyan szeretetteljes, ugyanakkor határozott jelenléte, amitől eszébe se jut az embernek vitatkozni.

Mi nem vagyunk ilyen menők, de szeretünk varázsolni. Nem órákig rendezgetem a zöldségeket a tányéron, de mondjuk 30 másodpercet megér, hogy el lehessen adni kertnek házikóval.

A berregő hangú reptetés vagy a brekegve ugráló villával etetés is működik, csak legyen hozzá az embernek türelme.

És mesélni is szeretünk. A férjem fejből – csak lesek tágra nyílt szemekkel, hogy milyen ügyes -, én meg könyvből. És most a kezembe akadt egy remek darab. Nem friss, 2013-as, de nincs ami megromoljon rajta. Bakó Eszter: Zöldségmesék.

Vannak benne versek is a kisebbeknek, és mesék, amiket még én is élvezek. Az egyik kedvencem az, amikor a saláta levelet (érted: salátalevelet) ír a rokonainak, és meghívja őket magához. De az is kiderül, hogy melyik zöldség tudja helyettesíteni a sárgarépát hóember készítéskor, és hogy miről tud beszélgetni a lencse és a sütőtök…

A könyv írója egyébként dietetikus és anyuka, a rajzoló pedig egy apuka, szóval értik a dörgést. Az egész könyv vagy 1 cm vastag, kiváló utazósnak is.