Vajon ki nyer? Az akaraterő vagy a kakaóscsiga? Újjászületésem története ma tovább folytatódik, tarts Velem!
Az előtörténetet itt olvashatod:
Másnap
Újjászületésem első napja. Juhhhúúúú! Micsoda reggel! Micsoda mindent elsöprő, csodálatos, fenomenális, új égi energiák! Micsoda hatalmas, mindent megújító páratlan alkalom!
Ja, nem. Sajnos nem.
Micsoda egybefolyt éjszaka és reggel, mivel természetesen minden a szokásos: alig aludtam és még a torkom is fáj. Az orrom bedugult, a fülem sajog. Lebetegedtem. Annyira nem erre számítottam a nagy felismerések után! Hatalmas, mindent elsöprő megújulásra vártam… de mindegy, ne foglalkozzunk vele, mert ugyebár csak a jóra fókuszálunk. Hiszen ma eljött újjászületésem első igazi napja és – mint később kiderült – főpróbája is.
A kakaós csiga
A férjem – aki hetente egy alkalommal a munkája miatt Budapestre utazik – ilyenkor rendre hoz az ottani kedvenc pékségünkből (a beszerzés forrásával kapcsolatos érdeklődéseket email címemre tudjátok küldeni) mindenkinek egy isteni, „ultrafolyóscsokis”, ropogós, csodálatos kakaós csigát. Isteni kakaós csigát! Így volt ez tegnap is, amit én totál elfelejtettem, egészen addig, amíg újjászületésem első reggelén fel nem kiáltott: „Ki kér kakaós csigát? Azt a szuper, igazi, budapestit?” Én nem. Nyilván. Persze, hogy nem. De nem ám! Hiszen már annyira jól tudom, hogy mivel szeretném táplálni a testem, már annyira tudom, hogy mivel tudom a legjobban szeretni magam. Nem a kakaós csigával. Nem az isteni, ropogós, „szétfolyóscsokis” kakaós csigával. Nem. Nem. Nem. Bizony nem.
Győzködöm magam, hogy a szervezetemnek nincs szüksége finomított szénhidrátokra, csakis valódi önszeretetre, frissen préselt zellerlé formájában. A zellerlé amúgy nagyon jó, tele van csodás ásványi anyagokkal, frissít, méregtelenít, igazi, zamatos nedű. Annyira jótékony, hogy az Egyesült Államokban még zellerlé mozgalmat is indítottak (aki nem hiszi el, keressen rá az interneten, tényleg igaz). Megmostam, összevágtam, kipréseltem, átérezve annak minden pozitív energiáját és magasztos gondolatokkal telve megittam.
Háááát nem az a kakaós csiga élmény volt, de mindegy is, a pillanatnyi boldogság nem lényeg. Ugyebár, mint tudjuk az előző írásomból.
Egészen addig minden jól ment, míg a gyerekeim fülig érő szájjal meg nem ették mindet, vagyis – akarom mondani – majdnem mindet. Merthogy ott maradt egy kis darab. Pont egy falat. Pont egy isteni finom falat. Nyilván, a legcsokisabb. Mindegy! Nem nézek oda! Gyorsan kidobom. De sajnos pechemre, az az egy isteni finom falat pont hozzáragadt a tányérhoz, ezért hozzá kellett érnem, amitől csokis lett a kezem…törlő persze sehol.
Mit tegyek? Most nyaljam le azt az egy isteni, finom, csokis falatról jövő csokidarabkát a kezemről? Nem, nem. Mert akkor befalom a harmadikat, amit a férjem nekem hozott, az tuti. Hol van a nagy, mindent elsöprő újjászületés érzés? Miért kell itt vitatkoznom egy kakaós csiga darabbal? Ha jönne az érzés, akkor tuti le sem állnék vele! Az érzés, ami az éjszaka még azt hittem, megvan? Hiszen már nem csak tudom, hanem érzem is, hogy mi kell nekem! Hol van?!
Vártam, de nem jött.
Mádai Vivien
Szomorúan és elkeseredetten a kanapéra roskadtam. Mit csináltam? Persze, megnyitottam az Instagramot. Talán jobb is, ha elterelem a figyelmem – gondoltam magamban. Igen. Természetesen az első poszt, ami szembejött velem nem más, mint Mádai Vivien.
A csodálatos Mádai Vivien! Aki annyira, de annyira eszméletlen jól néz ki az elmúlt években, hogy a barátnőimmel folyton leesik az állunk, hogy hogy lehet valaki ennyire szép és szimpatikus és önazonos és átütő és sugárzó?
Persze nyilván miről ír? Arról, hogy az élete megújulni látszik. Pedig tudom – emlékszem – hogy ő sem volt mindig így, többször nyilatkozta, hogy neki is voltak mélypontjai, korábban ő is küzdött súlyproblémákkal. Aztán ahogy a lelke gyógyult, úgy született újjá ő is. De gondolom azért neki sem öt perc alatt ment, ugye? Pedig én úgy szeretnék öt perc alatt transzformálódni!
Az hogy lehet, hogy eltelt fél nap és én még nem nézek úgy ki, mint a Mádai Vivien? Annyira jó lenne!
Ica néni
Ekkor eszembe jutott egy történet: 2013. decemberében – amikor az első komoly fizikai tüneteim megjelentek – a nyugati orvoslás szerinti módszerekkel kezdődött a gyógyíttatásom. Elvégezték rajtam az összes létező neurológiai vizsgálatot, végül semmi kézzel foghatót nem találtak.
A háziorvosom elküldött az V. kerületi rendelőintézetbe, ahol egy öt napos infúziós kúrán kellett részt vennem. Az első napon a nagyon kedves, 94 éves Ica néni mellé kerültem (amúgy imádom az idős hölgyeket, olyan jókat lehet velük csacsogni). Ica nénivel egyik napról a másikra „barátnék” lettünk és egyre több közös témánk akadt. A barátságunk odáig fajult, hogy az infúziós kúra letelte után rendszeresen az Idősek Otthonában is meglátogattam, ahol mindig nagyon jókat beszélgettünk az élet nagy dolgairól egy finom tea mellett.
Egy nap – amikor nagy elkeseredettségben voltam a tüneteim miatt – meglátogattam és megkérdeztem: „Ica néni, mondd már meg, hogy hogy a fenébe tudtál két stroke után felépülni és ennyire jókedvű lenni? Hogy tudsz még mindig tervezgetni?” mire Ica néni ezt válaszolta: „Drága Diácskám, most mondok neked valamit, egy dolgot, amit egész életedben jegyezz meg nagyon-nagyon jól!
Semmi, de semmi más nem kell az élethez, mint AKARATERŐ!
AKARATERŐ! AKARATERŐ!” – ismételte többször. Akkor is, amikor nehéz. Akkor is, amikor még nehezebb. Akkor is, amikor a legnehezebb.
Azóta ez cseng a fülemben. Ica nénit mindenen, de mindenen az akaratereje vitte át. Az az akaraterő, aminek van kraftja. Amelynek van igazi célja! Hisz – ahogy Müller Péter a Jóskönyvében írja – a víz sem áll le a kövekkel vitatkozni a patakban amikor a folyik, csak sebesen halad és folyton a tengerre gondol.
Szóval kedves kakaós csiga, én sem állok le veled többé vitatkozni, csak erősen a célomra gondolok. Arra az emberre, aki annyira hiányzik és akiért nem fáj lemondani egy falatnyi, pillanatnyi boldogságról. Akit már szeretek annyira, hogy most száz százalékban elfogadok.
Utóirat
A cikket másnap írtam. És az ördög bizony sosem alszik?. A maradék, harmadik kakaós csigát ma reggel a kislányom megette. De egy falatot – jééééé, micsoda véletlen – otthagyott. Mit tettem én? A legnagyobb élvezettel megettem az – amúgy (csak mondom) cukormentes, alternatív növényi tejjel készült kávém mellé – és tettem mindezt a legkisebb lelkiismeret-furdalás nélkül (csak egy icipici falat volt, tényleg). Mivel néha a pillanatnyi boldogság is nagyon kell ahhoz, hogy legyen kraft abban az akaraterőben!
Ha történetem első részéről lemaradtál, itt eléred: Teljes megsemmisülés és újjászületés egy nap alatt – MUM PARK
