Tavasszal, a sokszínűség téma kapcsán, már írtam, hogy mennyire nehéz volt a gyerekek születése után visszatalálni a régi önmagamhoz, -aki ugyebár már nem is ugyanaz az ember volt. Nagyjából 10 évembe telt, mire rájöttem, hogy ha az életem semmi másról nem fog szólni, csak a gyerekeimről, akkor abba bele fogok őrülni. Pontosan emlékszem rá, hogy mikor sokalltam be, mert akkor először pakoltam össze, és mentem el egyedül egy egész hétvégére, hogy egy kicsit – legalább fizikailag – el tudjak távolodni tőlük. Nem meglepő módon, amikor vasárnap hazaértem, a házunk állt, a gyerekek rendben voltak, és a férjem sem készült ki teljesen. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy ez így akár működhet is.
Mert ha családdal vagy, akkor alkalmazkodnod kell, nincs mese. A lassúhoz, a gyorshoz, a hangoshoz, a csendeshez, az erőszakoshoz és a békéshez is, mert bármilyen is a családod, az biztos, hogy nem pontosan ugyan olyan, mint amilyen Te vagy. Persze, tudjuk ezt, meg is szoktuk már az évek alatt, -hiszen ez a társas lét feltétele-, de csak akkor jövünk rá, mennyire nem a saját ritmusunk szerit élünk, amikor kilépünk belőle egy kis időre. Amikor pár napra függetleníted magad és végre van időd magadra figyelni.
Az a szép benne, hogy ez így is úgy is bekövetkezik egyszer – mármint, a magunkra figyelés -, ha akarjuk, ha nem, mert ha nem vesszük észre az „jeleket”, akkor jönnek a betegségek, amikkel aztán már tényleg kénytelenek vagyunk foglalkozni. A test egy idő után megelégeli az elhanyagolást és szó szerint „ledönt” a lábadról. Ha másképp nem megy, az ágyba kényszerít, hogy a folyamatosan kifelé, mások felé irányított figyelmedet, önmagad felé fordítsa. És ha még ekkor sem veszed a lapot, akkor a betegségek akár hetekig, hónapokig is elhúzódhatnak. Ez persze nem feltétlenül jelenti, hogy 40 fokos lázzal, önkívületi állapotban fekszel egy kórházi ágyon, de azt biztosan érzed, hogy valami nincs rendben.
Ami végül nekem meghozta az oly’ nagyon várt változást, az a tanulás volt. Bármennyire is egyszerűen hangzik, az, hogy újra tanulni kezdtem, valami olyat, ami érdekelt, amit szeretek és amivel másoknak is segíthetek, értékesebb emberré tett. Onnantól kezdve, már azt éreztem, több vagyok, fontosabb vagyok, értékesebb vagyok.
Sok Anyával folytatott beszélgetésből derült ki, hogy gyakran az elakadás hátterében a félelem bújik meg. A félelem attól, hogy már nem vagyunk elég jók, okosak, szépek, hogy „lemaradtunk” az otthon töltött évek alatt, és már sehogy sem tudjuk újra felvenni a fonalat. Szerencsére, ez nem igaz, és nők ezrei bizonyítják be naponta, hogy igen is újra lehet magunkat indítani!
Ha nem sérült vagy hátrányos helyzetű gyermeket nevelsz, akkor idővel egyre kevésbé lesz szüksége rád – bármilyen fájdalmas is ezt hallani. Ez az élet rendje. Vagyis egyre több időd szabadul fel, amit neked kell jól beosztanod. Van, aki visszatér a régi munkájához, van, aki teljesen új szakmába kezd, mások „csak” továbbképzik magukat, de a lényeg, hogy egy fontos döntést hoznak önmagukért, ami akár az egész életüket megváltoztatja.
