Hát az úgy volt…

…hogy én semmire sem mondtam nemet! Tényleg! Sem a kék vattacukorra, sem a ringlispíl-re, de még a 16 fokos Balatonban való fürdésre sem. Viszont mégsem egészen úgy sikerült, mint ahogy terveztem. Azzal kezdődött, hogy Almádiban konkrétan nem volt semmi. Nem is értem! Azt gondoltam, most, hogy végre lehet, és még alkalom is lesz, mindenki kipakol, de semmi. Állítólag reggel indult egy túra a Malomvölgybe, de egy nyamvadt körhinta, vagy céllövölde, dodgem, vagy cukorka árus sem volt a parton. A strand már nyitva – pontosabban belépőt már szednek- de a büféken kívül semmi sincs. Nem baj, gondoltam, legalább enni tudunk.

Sehol senki a vízben

16 fokos a víz, meg a levegő is, de hát YESDAY van, megígértük, és a gyerek fürdeni akar. Elő a fürdőgatyával. Mindenki más kabátban, az ég is felhős, lóg az eső lába…, imádkozom, hogy legalább délig kitartson. Amint rajtuk a fürdőruha már rohannak a vízbe, a szemük sem rebben… Én még várom a napot, nem nagyon akar sütni, sőt, a szél is fúj, máris érzem, milyen jó lesz vizesen kijönni. Nem baj, ugyebár megígértem.

Nekidurálom magam, sietős tempóban bemártózom, tíz másodperc múlva már nem érzem a lában, de azért még úszom egy kicsit befelé. És aztán egy pillanat alatt elfelejtem, hogy hideg a víz. Egyszerűen csodálatos a látvány. Senki sincs bent rajtunk kívül, a víz kristály tiszta, csend van, vitorlások tucatjai szelik a habokat – ők ugyebár örülnek a szélnek -, átlátok a túlsó partra… Ilyen még egyszer nem lesz, ha beindul a szezon. Még egy picit úszom, csak az első bólyáig, aztán már jövök visszafelé. Mindenki kint van már, veszi le a vizes ruhát. A következő néhány percben plédekbe burkolódzva fekszünk a parton, próbálunk újra felmelegedni. Biztos mindenki hülyének néz, de nem érdekel, a gyerekek örülnek, az a lényeg… Nem telik el 10 perc, már pattannak fel, mindenki fagyit, vattacukrot meg egyéb nyalánkságokat akar, szóval összeszedelődzködünk és irány a büfé. Gyorsan kiderül, hogy semmi ilyesmi nincs, amit a srácok akarnak. Klasszik: hot-dog, hamburger, lángos a választék. Nem baj, majd keresünk máshol.

Szerencsére a parti sétányon kapunk egy fülest – köszi Bence 😊-, hogy Alsóörsön Gyereknapi búcsú van.  Szuper! Az nincs is messze, úgyhogy autóba pattanunk, és már robogunk is. És igen! Végre! Nem sok, de legalább van valami. Néhány körhinta, büfékocsi, gagyi műanyag vásári játékok, és vattacukor. Hurrá! Mire észbe kapok, a lányok már a ringlisen ülnek, a fiam fülig érő szájjal eszi a kék rettenetet, én meg megállapítom, hogy ugyan az a zene szól, mint 20 évvel ezelőtt. És aztán döbbenten veszem észre, hogy nem csak, hogy ugyan az a zene szól, de ugyan az a pasi irányítja a körhintát, mint 20 éve! Hát ezt nem hiszem el! Itt semmi sem változik, gondolom. De aztán jobban megnézem, és látom, hogy az ő haja is őszül már…

Amint beülünk ebédelni, leszakad az ég. Hálás köszönetet mondok érte, hogy legalább eddig kitartott. Már az sem zavar, hogy a pincérnő rám szól, hogy vegyek maszkot, ha felállok az asztaltól, bár rajtunk kívül senki sincs az étteremben, és az előbb kérte el a védettségi igazolványomat…

Akkor sem hagyom, hogy elrontsa az örömömet, mert ugyebár, GYEREKNAP van! 😊 

Egy kis nosztalgia a ’90-es évekből!

Fotó: Desits Mariann