Minden évben január végére szoktuk megszervezni a közös Wellness hétvégénket a férjemmel, amikor javában tombol a tél, és még a tavasz ígérete sem jut el hozzám. Ilyenkor kell felkészülnöm a február átvészelésére, ami valljuk be, ritkán tartogat nagy meglepetéseket. Már hosszú évek óta mindig ugyanabba a szállodába jártunk, mondhatnám azt, hogy az lett a mi „elvonulós” helyünk. Kicsit olyan érzés, mintha ilyenkor pár napra elbújhatnánk a világ elől, és nem azért, mert annyira menekülni akarnánk, hanem mert érezzük, hogy túl kevés az idő, amit kettesben töltünk.
Ilyenkor a gyerekek mindig Anyukámnál maradnak, szóval egy cseppet sem kell aggódnom, hogy jó kezekben vannak-e. (maximum az elfogyasztott süti mennyisége miatt. 🙂
Érdekes megfigyelni, hogy néhány óra leforgása alatt levetkőzzük „Anya” és „Apa” szerepeinket, visszaváltozunk azzá a „Nő-vé” és „Férfi-vá”, akik régen voltunk. Persze nem változunk vissza teljesen – hiszen nem csak akkor vagyunk szülők, amikor velünk vannak a gyerekek -, de a pillanatnyi szabadság az állandó nevelés, féltés és felelősségvállalás alól szó szerint felszabadító érzés, így pillanatok alatt egymásra hangolódunk.
Amikor sikerül eltávolodni a hétköznapok mindennapos gondjaitól, és tudok akár 30 percet is magamra fordítani, hogy elkészüljek a vacsorához, szoknyát és magassarkút húzzak (mert néha azért az is hiányzik), akkor este az asztalnál ülve végignézek magunkon, és tudom, látom, hogy miért is vagyunk még együtt. Hogy a szülő szerep alatt ott lapul az ÉN, csak most háttérbe szorult, és teret engedett egy – ha nem is fontosabb -, de mindenképpen aktuálisabb részünknek.
Azon gondolkodom, hogyan oldjam meg, hogy ez az olyannyira várt hétvége ne maradjon el, annak ellenére, hogy idén nem fogunk tudni elutazni. Megrendezhetném itthon, a gyerekek ugyanúgy mehetnének Anyukámhoz, de vajon tudnék-e olyan vagy legalább hasonló hangulatot teremteni? Nem lesz-e plusz teher, hogy minden feladatot, előkészületet nekem kell elvégezni, miközben pont a „feladatoktól” akartam szabadulni? Aztán úgy döntök, hogy mindenképp megéri megpróbálni. Ez nem luxus, egyszerűen szűkségünk van rá. Nem is kell, hogy ugyanolyan legyen. Lehet más, de legyen, ne maradjon el. Mert a lényeg nem is igazán az, hogy hol vagyunk, hanem hogy kettesben lehetünk végre.
A válás már olyan gyakori lett a környezetemben, hogy lassan meg sem lepődőm, ha azt hallom, valakik az ismerőseim között szétváltak. Gyakran elgondolkodom rajta, vajon a nagyszüleim korában volt-e ennyi boldogtalan házasság, és csak azért tartottak ki egymás mellett, mert nem volt más választásuk és ez volt a társadalmi elvárás? Nem hiszem. Azt gondolom, hogy ma nagyon könnyen feladjuk a párkapcsolatainkat. Nem figyelünk egymásra, nem vagyunk hajlandók „dolgozni” a kapcsolatokért, pedig anélkül nem megy.
Ahogy telik az idő, mindannyian változunk, és eljöhet az a pont, amikor két életút olyan mértékben eltávolodik egymástól, hogy azt már lehetetlen áthidalni. Mégis azt gondolom, hogy mielőtt meghoznánk egy ilyen fontos döntést, üljünk le egy pillanatra, és tekintsünk vissza a kapcsolatunk elejére. Próbáljuk felidézni magunkban az akkori érzéseinket. Nem véletlenül találkoztunk és választottuk egymást. Merjük elmondani, beszéljük meg a problémáinkat. Nem gyengeség a félelmeinket, vágyainkat megosztani a párunkkal, sőt! Pont ez lenne a lényege a kapcsolatban élésnek, hogy ne érezzük magunkat egyedül.
Szóval megyek és hívom is Anyut, hogy stoppoljak egy hétvégét magunknak, és ígérem, nem lesz lelkiismeret-furdalásom.
Photo by Nicole De Khors from Burst
