Ultrabalaton
Egy verseny, ami nem is annyira verseny, mint inkább csapatjáték
Tehát igen. Megcsináltuk. Öten, lányok, és rajtunk kívül még 17000 ember, 1300 csapatban, plusz az egyéni teljesítők. Körbefutottuk a Balatont ezen a gyönyörű hétvégén.
Hogy kell ezt elképzelni? Pont így. Adott rengeteg ember, akik egyedül, vagy csapatban – amiben lehet 2-13 fő -, körbefutnak a tó körül, ami kb. 216 km-t jelent. Pénteken indultak, akik egyedül, vagy ketten vállalták be ezt a távot, szombaton pedig a nagyobb, 3-13 fős csapatok kezdték meg különféle időpontokban a versenyt. Egy csapatból valaki fut folyamatosan, váltásban, ez igazi csapatmunka. Csapatmunka, mert együtt csináljuk, egy közös célért, mi, futók, de ugyanígy részei a csapatnak a segítők is, ha vannak.
Nem is gondoltam volna előtte, hogy milyen fontos a segítők – ők általában barátok, családtagok – szerepe egy ilyen ultra versenyen…
Ott vannak elsősorban a biciklis segítők, akik, ha kell, tekernek szinte végig a futók mellett, tartják bennük a lelket, adnak inni, és mutatják sokszor az utat, ami nem mindig egyértelmű, merre van… a éjszakai sötét úton, ahol egyébként teljesen egyedül futnék, biciklis őrangyalom ott van mellettem, és így nem félek, bármilyen váratlan helyzet is adódik…
És szintén nagyon fontos a logisztikában a „sofőrök” szerepe, akik elvisznek minket egyik váltópontból a másikba, így nekünk csak a futással kell foglalkozni, a pihenéssel, regenerálódással, frissítéssel, átöltözéssel, felkészüléssel. Tehát adott egy autó, vagy kettő, mindegyik full kapacitáson, azaz esetünkben tele van 4 vagy 5 emberrel, és haladunk az újabb váltópontig. És a verseny idejére ezek a kocsik mintegy varázsütésre átalakulnak, öltözővé, büfévé, hálószobává, informatikai központtá, kvázi James Bond szuperautóvá…mondjuk 4 nőnek plusz egy sofőrnek, egy kicsit szűkös, még jó, hogy valaki mindig fut, így legalább felszabadul egy kis hely… jó, jó, a hálószoba meg némileg túlzás, mert aludni ugye nem igazán lehet, görnyedten egy autó ülésén, de bent lehet melegedni mégis, ha nagyon hideg van éjszaka, és jólesik a légkondi a nagy melegben való futás után.
Bent és kint is, egymásra várva, egymást váltva szuper a hangulat többnyire, nevetgélünk, izgulunk, együtt örülünk a meleg teának a hideg éjszakában, és ahogy a lányok szokták, együtt keressük meg a wc-t, együttesen kókadozunk, de a legsötétebb órákban is próbáljuk támogatni a másikat, lelkesítjük, motiváljuk egymást, és drukkolunk egymásnak a váltásoknál, hangosan biztatva az éppen indulót, az éppen beérkezőt meg nagy üdvrivalgással fogadjuk : )
A Balaton eddig nekem a gyönyörű tavat jelentette…a Balaton az a nyár, a vakáció, a strand, a pici nyaraló a hegyen, a vitorlások, a szúnyogcsípések, a csavaros fagyi, főtt kukorica evés a parton, mezítlábas futkározás, a Balaton az az első kamasz szerelem, a szüret apukámmal, a gyomlálás, a frissen szedett barack édessége miközben végigcsorog az államon a leve, a tücsökciripelős esték, a Balaton az a zakatoló vonat , az ujjongó öröm, ami akkor fog el, amikor Kenesénél először meglátjuk a vizét, és kicsiként még kiabáltuk is lelkesen, hogy én már látom a Balatont!, és később már csak a szívünkben ujjongtunk, de ugyanolyan boldogsággal, és ahogy közeledtünk a telekhez, minden megállóval egyre hangosabban zakatolt a szívünk is, mert a Balaton a szabadság, gondtalanság, a gyermekkor kékeszöld színű emléke.
A Balaton azóta már sok mást is hozott az életembe, új csodákat, de mostantól a Balaton az „ultra” is számomra.
Merthogy ott fogunk futni, és én mint először induló, azon izgultam előtte, hogy meg tudom-e csinálni, hogy bírom-e majd az éjszakai futást, a sok-sok, eddig meg nem futott km-t, a többedszeri elindulást pár óra pihenő után, a terhelést, a kialvatlanságot, és ez mind teljesen jogos volt, mert pont így történt, hosszú volt és fárasztó, és éjjel 2-kor nagyon nehéz volt elindulni újra, alvás nélkül, a hideg, sötét éjszakába, futni egy újabb tizest, és volt, amire számítottam, és volt, amire nem, például arra tényleg nem, – pedig mondták a lányok-, hogy lesznek szakaszok, ahol nincs közvilágítás, és vaksötét lesz… a gyakorlatias kérdéseken volt a hangsúly…és ez fontos is volt, a hogyan, a mi, a mikor, a mi kell, és jó, mert végül viszonylag jól fel tudtam készülni a gyakorlatban, ruhával, sapkával, az utolsó pillanatban megvett testlámpával, ennivalóval, de a lelki részre nem voltam teljesen kész…Például, hogy ez az imádott tó környékén fog történni, hogy el fogunk futni a telek és gyermekkorom emlékei előtt, azt nem realizáltam teljesen…
De amikor már futottam, akkor már minden összeállt…jó volt a váltások közötti szünetek, pihenők után újra futni, még éjjel is, és újra éreztem, a futás az én igazi terepem, hát ezért vagyok itt, az első km-ek mindig eufórikus örömben mentek, na, igen, az utolsók már nem annyira, főleg a legutolsó szakasz utolsó kettője nem akart soha véget érni, de aztán beértem, és az olyan jó volt, és aztán már csak a többi lánynak kellett drukkolni…
Futottam ragyogó napsütésben, és a legsötétebb éjszakában, és jó volt, mindegyik, noha az éjszakai futás teljesen szürreális, máskor olyankor fordulok meg az ágyban, magamra húzva a meleg takarót, most meg futok, nagyon hideg van, és sötét, csak a csillagok ragyognak felettem nagyon erős fénnyel, és a testlámpám fénye imbolyog előttem, meg kisérőm biciklilámpája, magányos szentjánosbogarak vagyunk az éjben, és csönd van, csak a mozgásom csap zajt, meg a bicikli surrogása, a lihegésem, jólesik ez a béke, nem is beszélgetünk, a testem meg van zavarodva, de ez nem érződik a mozgásomon, csak belül, olyan, mintha álmodnék, pedig ébren vagyok nagyon is, csak ugyanaz a csönd és béke van bennem, mint kint, a Balaton partján… de jólesik, és bár megállapítom többször is, hogy aki ezt csinálja, az csak bolond lehet, de mégis hálát adok magamban, hogy itt lehetek…
És aztán úgy alakult, hogy a napfelkelte is az enyém lett, Kenesénél futottam éppen, itt volt a leghidegebb, fújt is a szél, a fáradtságtól könnyeztem, vagy ettől, mindegy is volt, mert közben olyan gyönyörű volt az az óra, pedig akkor már nem aludtam 1 napja, már 40 km volt a lábaimban, de mégis olyan felszabadító érzés volt újra világosban lenni, tudni, hogy ez a vége, és bár pont egy nehéz szakasz volt, olyan emelkedőkkel, hogy még a biciklis segítők is csak tolni tudták a biciklit, én valami furcsa erővel felfutottam azokon is, na, egy kissé belassulva, persze, de futottam, vitt a lendület, mert akkor kelt fel a nap, aranyló életereje feltöltött, szikráztak a szemközti dombok házainak ablakai, lassan ébredezett a város, bár csak mi, futók, és biciklisek voltunk az utcákon, ez is olyan szokatlan volt, de végülis az egész verseny annyira szokatlan és teljesen új tapasztalat, kicsit mint egy időutazás, keresztül futunk időn és téren, és mégse számít semmi, csak hogy futhatunk, hogy miénk a pillanat…miénk és együtt is éljük meg, mert az Ultrabalaton végső soron a közösséget jelenti.
Ez egy olyan verseny, ami nem is annyira a gyorsaságról szól, a versengésről, hanem a kitartásról, az állóképességről, de leginkább az összetartozásról, egy közös álomról, a közös munkáról, ebben benne vannak nemcsak a futók, hanem a sofőrök, a biciklis kísérők, a barátok, a párok, családtagok, férjek vagy feleségek, akik ebben a 2 napban addig otthon tartják a frontot, vagy elkísérnek, és a versenyen felbukkannak itt-ott, meleg teát nyomva a kezünkbe, szóval ez tényleg csodálatos összjáték, hisz ugyanabban a közös őrületben veszünk részt, cinkostársak vagyunk, mi ezt mind szeretjük, ez egy szuper közös program 17 ezer embernek, családoknak, gyerekeknek, barátoknak, edzőtársaknak, kollégáknak, még kutyáknak is, óriási buli, ahol nincs ellenségeskedés, inkább bajtársiasság, összeköt minket a sport, a mozgás, a Balaton szeretete.
És bár nem a verseny a lényeg, végül mégis vannak elsők és helyezések és eredményhirdetés, bár a legtöbben nem emiatt indulnak neki az egésznek, de ha mégis a leggyorsabbnak is bizonyult valaki, az egy plusz ajándék, bónusz az élmények mellé, és nekünk is úgy sikerült idén ezt megfutnunk, hogy elsők lettünk a kategóriánkban, pedig nem is számítottunk rá, de persze nagyon örülünk az eredménynek…és a győzelemmel jár az is, hogy a jövő évi versenyre automatikusan indulási jogot szereztünk, úgyhogy nincs mese, futni kell menni, edzeni kell, na jó, alig várom, hogy mehessek…
Köszönöm, Eszti, Réka, Annamari, Orsi, Andor, Gabesz, a felejthetetlen élményt, és köszönöm, Zoli, Panka, Andris, Julcsi, Ági, Judit, Anyu, János, Lolka, és mindenkinek, aki így, vagy úgy, de segített, biztatott.
Jövőre pedig ugyanitt : ) Hajrá, Girls LoVe Running! Hajrá, Balaton!!
Fotók: Márti, Girls Love Running, Balatonman
