Az újrakezdés egy érdekes folyamat. Nem is biztos, hogy mindig észreveszi az ember, vagy tudatosítja, hogy na, ez most az, épp egy újrakezdés, hanem csak csinálod, vagy megtörténik, és lehet, később érted meg a pillanat fontosságát.
Újrakezdés. Felállni, a mélyből, továbblépni a helyzetből, amiben benne vagy… Váltani. Vagy kiszállni, mert tudod, nem vezet az út sehova. Elengedni, mindazt, ami volt, ez az első.
És aztán újratervezni, továbblépni. Néha persze azt hiszed, nincs beleszólásod abba, ami történik, mert belekerülsz akaratodon kívül egy szituációba, és nem tudsz mit tenni, csak sodródsz, csak próbálsz úszni az árral, de ez nem így van. Lehet, először váratlanul ér, ami történik, és idő kell, amíg feleszmélsz, magadhoz térsz, és onnantól már te döntesz. Lehet, hogy nem változik aztán semmi, csak sodródsz tovább, az is egy döntés. De döntés az is, hogy nekiindulsz, valaminek…igen, van, hogy el kell határoznod magad, hogy elindulsz, hogy csinálod, bármi is történjék. És lehet, hogy rossz döntést hozol. De ez is a tanulás része. Ahogy az is, hogy az újrakezdés küzdelem is, akadályok sokszor lesznek.
Pár napja egy szó szerint vett újrakezdést/felállást tapasztalhattam meg. Merthogy elestem. Így, egyszerűen, valóságosan. Sőt, nem is szimplán elestem, hanem zuhanórepülésben landoltam.
Aznap jó sokat futottam terepen, keresztül-kasul az erdőn, és alaposan elfáradtam. Azért csak megtolom még pár km-rel a távot, döntöttem el, ilyen vagyok, na, fel is gyorsítottam, és akkor megbotlottam és estem egy hatalmasat, szinte ledarálva az egész bal oldalamat a köveken.
Nem nagy ügy egyébként, mondhatni, banális, a legtöbb futóval megesik ez, velem se először történt meg, de attól még igen kellemetlen. De a lényeg úgyis az, hogy nem törtem össze magam (annyira), és amikor magamhoz tértem, ami beletelt egy kis időbe, fel tudtam valahogy tápászkodni, és mentem, sántikáltam tovább, mert muszáj volt, mert haza akartam jutni. Igazán nem is volt kérdés, hogy ha tudok, felállok, működött az életösztön, és hajtott tovább. Nem gondolkoztam, csak csináltam. Csak az volt bennem, hogy jó volt felállni, és újra mozogni, menni. Hogy nincs nagy baj, mert tudok járni. Figyeltem közben persze a testemet, mi, hol fáj, az igazi fájdalmat egyébként csak később éreztem meg, a testem tette a dolgát, én pedig bosszankodás helyett hálát adtam az égnek, hogy ennyivel megúsztam.
Ugyanakkor rögtön megértettem azt is, hogy mit jelent ez a baleset. Hogy sok volt, hogy túltoltam, hogy vissza kell venni. Ismerős lecke, annyiszor megkaptam már. Nem elégszer, ezek szerint.
És így újratervezés, ami esetemben az edzésterv elengedését jelentette, illetve módosulását, merthogy tele voltam zúzódásokkal, bedagadt a bokám és a csípőm, ami azért fájdalmas is volt, és a testem mivel nem egészséges, nem ugyanúgy terhelhető, és ez elég nagy visszaesést jelentett a verseny előtt 3 héttel, de ez van. Pihenés kellett, először is. Időt adni magamnak.
De még így is jó, hogy egyáltalán tudok futni, csak hát nem olyan könnyen, nem olyan gyorsan megy majd az a táv, sőt, kínszenvedés lesz időnként, akkor fogom megfizetni rossz döntésem árát.
De elindulok akkor is, ha most felálltam, akkor ott is fogok állni a rajtban, és a tőlem telhető legjobbat hozom ki magamból. Egy csapat áll mellettem, a csapat része vagyok, a közös feladatban az én km-eim is kellenek ugyanúgy, ahogy az ő nehezen-könnyen, verejtékkel megdolgozott távjaik is.
Futunk, loholunk, elesünk, felállunk, döntünk, és talán, tanulunk. Például azt, hogy az akadályokat néha saját magunk okozzuk, és a küzdelem is többnyire magunkkal történik. Akárhogy is, azt is nekünk kell megérezni, hogy az adott akadály segítség-e ahhoz, hogy megerősödjünk, vagy éppen ellenkezőleg, azt jelzi, hogy nem jó úton megyünk. Akkor meg érdemes megállni, és elgondolkodni. Akár pedig újratervezni. Akkor az lesz az A pillanat, a nagy pillanat, az újrakezdés első bátor lépése.
