Van hobbid? Sportolsz, futsz, bokszolsz, jógázol, táncolsz, zenélsz, esetleg festesz, sütit sütsz, kertészkedsz, vagy talán van valami egyéb fura dolog, amit szeretsz csinálni a szabadidődben? Egyáltalán, van-e szabadidőd? Egyáltalán, van-e hobbid? Sőt, van-e életed a család, a gyerekek, a munka mellett?
Kellett-e valaha bizonygatnod, hogy neked a hobbid miért fontos? Hogy a teljességhez ez is kell…
Egy saját történet egy új hobbiról, megtalált énidőről, célokról, amik ideiglenesen segítenek a továbblépésben.
Miért futsz? – kérdezi a gyógytornász, amikor fájó lábamat hajlítgatja…Ez túl nagy terhelés a lábadnak….pihentetni kéne…nem, arról szó sem lehet…mert én sem tudom, miért, de mennem kell, futni kell…
Miért futsz? – érdeklődik a jógatanárom – Mi hajt? Nem tudom….egyszerűen csak érzem, hogy kell….Lehet, hogy valamelyik ősöd hagyta ezt neked, örökül…le kell futnod valamit, karmikusan…
Miért futsz? – értetlenkedik egy barátom – Ez tényleg jó neked? Élvezed? – és csak mondja…- Nekem, ha csak nem muszáj, biztos eszembe se jutna, hogy fussak…ja, fusson, akinek hat anyja van…
Miért futsz? – okoskodik egy ismerősöm – Mi elől futsz? Menekülsz? Nem, dehogyis…. Kicsit megbántva érzem magam. Jól vagyok…sőt…inkább úgy fogalmaznék, hogy valami FELÉ futok…
És csak hallom, hallgatom: Miért futsz? Nincs elég dolgod? Ennyi időd van? Mit akarsz bizonyítani? Miért van erre szükséged? Van családod, 3 gyönyörű gyereked, szépen élsz, mi kell még? Miért teszed tönkre magad? Miért fontosabb a futás, mint a családod? Miért nem a gyerekekkel vagy otthon addig is? Mit akarsz még ilyen öregen? Végülis az ilyen idősebb korosztályban még biztos lehet valami esélyed…Hogy nézel ki? Nagyon lefogytál…Nem vagy beteg, ugye? És, mi a cél, olimpia? Ha-ha…
És csak rázom a fejem, és mosolygok, és vigyorgok, és együtt nevetek, és hümmögök, és elszorul a szívem, és dühös vagyok, és könnyek gyűlnek a szemembe, és szomorú vagyok, mert mégis, mit nem lehet ezen érteni? Vagy ha nem is megérteni, csak elfogadni? Mert miért nem lehet csak úgy, futni? Vagy táncolni, vagy énekelni, vagy festeni, vagy bármit…Ha ez esik jól…ha ez a heppje valakinek…
Tényleg. Miért kell mindig, mindent megindokolni? Miért kell véleményezni, kritizálni más embert? Vagy a korunkkal van a probléma? Hol a határ? 30 felett, 40 vagy 50 vagy 60 felett már ássuk el magunkat?
Mert például, ha az nem lenne elég, hogy futok, én még tetézem azzal is, hogy 3 gyerek után, 42 évesen elkezdek versenyszerűen! futni, na, az már valóban nagyon szokatlan és furcsa…ekkor jönnek még további remek kérdések…de ha az ember lánya kap egy lehetőséget az élettől, vagy sorstól, hogy akár még sikeres is lehet ebben a sportban, legalábbis meg lehet próbálni, akkor azért érdemes esélyt adni magunknak…a szívünkre hallgatni, nem másokra. Még ha olyan hihetetlen is az egész…
Ennyi idősen a legtöbb ember már feladna sok mindent, az álmait, esélyeket, és elengedi a testet is, mert úgy érzi, hogy innentől már csak lefelé megy az út, és a jövő már csak az lehet, hogy elhízottan, nyúzottan, megkeseredve, kinyúlt tréningben nézi esténként az aktuális török sorozatot, miközben zúg a háttérben a mosogatógép.
És akkor esetleg kiderül, hogy mégis létezik egy másik jövő.
És bár nekem sose volt a futás – mint álom- opció, hát sose érdekelt különösebben az atlétika, és nem is volt hozzá sok közöm, azt leszámítva, hogy ekkor a legnagyobb lányom – akit viszont elvittem futóedzésre- , egy jó edző mellett hamarosan junior és ifi országos bajnok lesz…és iszonyú büszkén szurkolunk neki a pálya szélén és sírunk az örömtől, amikor feláll a dobogóra…és egy picit sem éreztem, hogy ez az én meg nem valósult álmom lett volna, csak tudtam, neki mennyi munkája volt benne…
És hogy ezek után Én fussak? Nekem is van hozzá tehetségem? Engem is szeretne edzeni valaki? Sőt, rábeszélnek? (Ez hogy is történt, olvashatod itt: A csodákhoz soha nincs késő)…Na de egyáltalán van jogom versenyezni? Saját magamért dolgozni, magamat vinni edzésre, futni, a saját eredményemért?
Igen. És igen. És hát akkor legyen. Ez az én életem. Bevállalós vagyok, és belevágok…a jelszavam: csakazértis!
És elindul egy új időszámítás…és végül tényleg felfutok a dobogóra.
Miközben szembefutok az idővel… megfiatalodom. 42 évesen tulajdonképpen jobban nézek ki, és jobban is érzem magam a bőrömben, mint 32 évesen. Sőt, mint 22 évesen. Sőt, mint 12 évesen. És ez utóbbi számít. Hogy jól érzem magam. Ez nem is megfiatalodás…mert nem a fiatalságról szól…hanem sokkal inkább a rugalmasságról, az erőről – és nemcsak a testiről, hanem a belső erőről – , és szól az élet sokszínűségéről, tulajdonképpen az életszeretetről, a megújulásra való képességről, a lehetőségekről, mert ahogy teret adsz egynek, jön a többi is, sok kezdet, újrakezdés, még akkor is, amikor 4 csodás év után, számos sikeren és kudarcon, sérülésen és versenyen és edzésen és terápián és büszkeségen és csalódottságon túl végül ennek is vége, legalábbis ilyen szinten, és megmarad, mint egy csodás és érdekes időszak az életemben, egy ajándék…
És még sok egyéb pozitív hozadéka lesz az én imádott hobbimnak…például az, hogy sok ismerősömet is inspirálja az, hogy elkezdtem futni. Van olyan barátnőm, aki velem futotta az első szigetkörét, és azóta már félmaratoni magasságokban van, csapattal edz ő is. És van, aki bevallotta, hogy részben miattam kezdett futni…bárhogy is, én mindenestre nagyon örülök, ha segített a példám valakinek : )
Aztán egy ideig nem futok. Sok a sérülés, a fájdalom, idő kell a gyógyuláshoz, testileg-lelkileg.
Na, de lesz egy kiskutyám. Miért futsz? A kutyának kell ugye a mozgás. És most megint csak örömfutás van, pár km kocogás a kiskutyával.
Időközben pedig rengeteg izgalmas új dolog és hobbi és feladat jelent meg az életemben…azt érzem, na, újrakezdés van, megint.
És az élet további izgalmakat tartogat, a futás megint fókuszba kerül… Barátok megkértek, legyek csapattag az Ultrabalaton versenyen. Hát, ennek nehéz ellenállni. Úgyhogy újra egy cél felé futok, ami ezúttal 46 plusz km 46 plusz évesen. Mélyről jövök, messze vagyok ettől, még, nagyon, eddig kicsik a távok, amiket tudok futni, és kevés az idő, sok lesz a munka. De belevágok, újra. Csakazértis.
Ne kérdezzetek semmit… Csak én magamat: vajon meg tudom csinálni?
Fotók: Márti
