Mozogni jó, mozogni kell, mozogni fontos. Ezt tudjuk is. Csak elindulni nem mindig könnyű. És még a legmotiváltabb emberrel is előfordul, hogy bizonyos napokon valahogy nem akaródzik nekiindulni. Mert fáradt, meg az idő, meg biztos sokan lesznek az edzőteremben, vagy kevesen, vagy macerás, meg annyi munka van, meg hát egy nap kimarad, na bumm, pihenni kell, meg ugye ez meg az…Ismerős?
Milyen jó, ha ilyenkor van valaki, aki motivál, aki segít az elindulásban, vagy teszi izgalmassá a közös edzést…
Barát, barátnő, edzéstárs, edző, csapat…esetleg egy kutya…

Pakolok a konyhában, csörömpölök, dúdolgatok, ülök a gép előtt, írok, feltörlök, letörlök, kitörlök, gyereket etetem, kutyát etetem, kiengedem, beengedem, simizés, gépelek, gondolkodom, tanulok, csöngetnek, de nagy a nyüzsgés, meg még a kutya megy a macska…és dolog van, na, még ezt, azt, befejezem, majd utána csinálom meg amazt.

Kutya jön, megy, rág, ugat, már megint mi van, kezdjük ott, mi van a szádban megint, te kis rosszcsont…és rosszcsont jön, és néz rám vádlóan…nedves orrával megbökdös…mi lesz már? Mozdulj már meg, kétlábú! Unatkozom…Menjünk már! Na, jó…akkor hagyok mindent, már mindegy, menjünk! Futunk, jó?
Csigalassúsággal veszem a ruhát, futócipőt, számára legalábbis, én úgy érzem, sebesen, és kapkodok, össze kell szednem szétesett darabjaimat, összeraknom magam, elindulni mindig nehéz…hol az övtáskám? Jutifali, zsepi, mi kell még? Persze, a kutya, ő már a kertben rohangál, bemelegít, hát, induljunk…

Őrjöngve húzza a pórázt, lassú a tempó, hegynek fel, ez nekem a bemelegítés lenne, de nem hagyja, ez így versenytempó, 100 méter után már lihegek, némi megvetéssel néz hátra, gazdi, hát ennyit se bírsz…beérünk az erdőbe, légy szabad, elengedem, előre fut és hátra és már együtt futunk, én nyugodt tempóban, ő össze-vissza, de mindig vissza, hozzám, rám néz ilyenkor okos szemeivel, jó lesz így, gazdim, és már megy is tovább, felfedezni a világot, vissza-visszatérve a biztonságos gazdihoz…


Egy órával később már nem rohangál, csak nem fáradt? Megnyugodott, mellettem kocog, békésen, végtelen töredéknyi harmóniában, egy ritmusban, egy gondolatban, egy érzésben…hogy ez most jó…körbevesz minket az erdő másvilága, mesebeli hangok, és fények, a lüktető élet illata, nem ketten vagyunk, mert sokan vannak körülöttünk, élőlények milliói, a múltból, jelenből és a jövőből is, együtt lélegzünk, adjuk és kapjuk az élet energiáját, egymásnak, egymástól, egymásért. 
És aztán kifutunk az elvarázsolt vadonból a végtelen térbe, fel, a csúcsra, előttünk az élet, alattunk a világ. Megállunk, és csak gyönyörködünk. Szabadok vagyunk és boldogok. Ott fenn, ez az igazi „felülemelkedettség”…amikor a magasból nézve rájössz, hogy igazából a sok kis apró dolog nem számít…és felengedsz, feltöltődsz, feldobódsz, felragyogsz…
Milyen jó, hogy elindultunk, kijöttünk, hogy kimozdultunk. Köszönöm.

futás kutyával

Fotók: Márti