Az első hó. Van, hogy a gyerekek öröme ragad ránk, van hogy a négylábú családtagunk első találkozása a hóval hozza vissza ezt a varázslatos érzést.
Papucsok. Zoknik. Kesztyűk. Papírfecnik. Gumilabdarabok. Kanapébotrány. Rágásuniverzum. Szétrág, berágok. Rosszcsontoskodásodás. Közös séta. Futás, együttlihegés. Nyálas puszik. Simi. Hálatelt szemek. Rajongás felsőfokon. Lelkes-őszinte-soha-nem-szűnő öröm. Szőrös szerelem. Imádlakkutya. Lolka Fotók: Márti
Mozogni jó, mozogni kell, mozogni fontos. Ezt tudjuk is. Csak elindulni nem mindig könnyű. És még a legmotiváltabb emberrel is előfordul, hogy bizonyos napokon valahogy nem akaródzik nekiindulni. Mert fáradt, meg az idő, meg biztos sokan lesznek az edzőteremben, vagy
Lolka átesett az ivartalanításon, és immár gendersemleges lett, ezt meg kellett lépni, de elmagyaráztuk neki, hogy ettől ugyanúgy szeretni fogjuk, mert nálunk elfogadás van. A család az család, akkor is, ha valamelyik családtagnak két lába van vagy négy. Akkor is,
Lolka karácsonyi macival Szóval, milyen az élet egy kiskutyával? Hát először is, mozgalmas. Bevallom, nem mindig éreztem úgy, hogy jó döntést hoztam, és ebben se vagyok teljesen biztos, de mégis, az, hogy a Covid-időszak kellős közepén vállaltunk be egy kutyát, ez igenis,
Az ember várja és szereti a havat. Aztán elfelejtjük, milyen jó ez az öröm, ez a várakozás. Az önfeledtség. És aztán jön valaki, akinek a szemén keresztül újra másként láthatjuk a világot.
Mi a legjobb ellenszer a karantén okozta bezártság unalmának enyhítésére, egyáltalán, a mindennapi robot monotonitását enyhítendő? Valami, ami hatékony Covid-szorongás ellen, és az egész nap a sötét szobában kuporgó, életunt kamaszokat mozgósító és lelkesítő csodaszer? Mondjuk, egy kiskutya.