kölyökkutya
Lolka karácsonyi macival

Szóval, milyen az élet egy kiskutyával? Hát először is, mozgalmas. Bevallom, nem mindig éreztem úgy, hogy jó döntést hoztam, és ebben se vagyok teljesen biztos, de mégis, az, hogy a Covid-időszak kellős közepén vállaltunk be egy kutyát, ez igenis, jó döntés volt. Ha már kutya, mikor máskor? Itthon van mindenki, folyamatosan, van rá idő, nincs munkám, legalábbis nem annyi, mint régen, tehát valóban, tudok vele foglalkozni. A gyerekek is elbukták ezt az évet, online iskola van, itthon vannak, vagyunk egész nap, egész héten, egész évben… Soha, de soha nem lett volna ennyi idő egy kiskutyára. Mint most. 

És igen. Már ott is tartunk, hogy idő. Mert idő, az kell. Olvastam, meg próbáltak lebeszélni ismerősök, hogy a kutya, az nagyon kemény, egy soha-fel-nem-növő kisgyerek, pláne egy kiskutya, az kész horror. Nem hittem nekik. Vagyis igen, azt hittem, de engem nem vernek át, nem bizony. Mert én azt gondoltam, naivan, hogy felneveltem 3 gyereket, azok után, mi az nekem, egy kutya, na ne vicceljünk… Hát kérem, belátom a tévedésem, ez nagy botorság volt… A kutya. Egy angyal. Egy tünemény. Egy csoda. Imádjuk. Ámde. Reggeltől késő estig pisi, kaki, és kaki, pisi, kaki pisi, pisi, kaki… Megállás nélkül, mint valami kis tömlő, ami bemegy, rögtön jön is ki, mindenhova, bárhova… Válogatás nélkül, perzsaszőnyeg, natúr tölgyfapadló, kanapé, minden… Versenyfutás az idővel és a szaggal. Annál már csak az izgalmasabb, amikor a szájába vesz valamit. Merthogy folyamatosan van benne valami. Mi készültünk, tanár úr, kérem, ünnepi tűsarkú cipő elrakva (lehet, hogy örökre?!), Nike futócipő is a magasban, de arról nem volt szó, hogy zsebkendő, gumipapucs, zacskó, leejtett sál, kesztyű, zsebből kipotyogó ezres, viszlát, és persze előbb említett perzsaszőnyeg, mint rágóka… Tehát csavard fel a szőnyeget…

Lolka
Lolka és a szőnyeg…

És! Én mint sokat próbált anyuka, vettem ki már mindenfélét gyermekeim szájából, a teljesség igénye nélkül: Lego-kocka, -emberke, -zászló, virág… és Barbie-cipő, puzzle-darabka, gyűrű, hajgumi, hangya, pók (már csak a lába lógott ki a gyerek szájából), aprópénz, ja, azt volt, hogy nem is tudtam kivenni, nagy izgalom volt utána pár napig, amíg nem találtam meg gondos kutatómunka eredményeként a pelusban… A lottóötös nyertese nem örült annyira annak a pár milliónak, mint én annak az 5 forintnak… A legjobb azért mégis a fülbe dugott babdarabok és az orrjáratba betömködött papírgalacsinok voltak, igaz, ezek eltávolításához már szakember kellett… Hál istennek a Szent János Kórház gyereksebészete már akkor is mindenre felkészült orvosai meg tudtak birkózni ezzel… És előfordult torokban megakadt kiflidarabka (adjunk gyermekünknek rágcsálni kiflivéget, xy gyereknevelési kézikönyv), fejjel lefelé fordított liluló fejű gyerek… huh… Pedig én aztán 0-24-ben, 10 éven át ott álltam a gyerekek mellett, az ilyenek is csak akkor történhettek meg, amikor elfordultam keverni egyet a levesen, vagy amíg mondjuk a másik gyereket pelenkáztam, vagy szoptattam, ne adj isten, WC-re próbáltam eljutni… Micsoda hanyag anya… (minek szül az ilyen…) Gyermekeim mindig kicseleztek, a sokadik gyermek pedig már eleve egy potenciális veszélyzónába születik… Már adott a testvérek Lego-készlete és a Barbie-kiegészítők tömkelege, a Playmobil csodaházairól már ne is beszéljünk (mini étkészlet!), ez mind valódi kincsesbánya az orális korszakban levő, már mászni tudó, vagy totyi babának… És hiába álltam lesben… Ám a csönd egyforma, ami egy idő múlva mindig gyanús… Szintúgy a gyerek hörcsögfeje, dudorodó pofazacskóval… És akkor még szerencsések vagyunk, mert egy ismerősöm kislánya egy mini-villanykörtét nyelt le (műszaki érdeklődésű bátyja van), de hallottam olyan kíváncsi kisdedről is, aki gombostűt kóstolt (szerencsére nem történt baj, jó irányban sikerült lenyelni…a kis huncut…).
Szóval, ha azt gondoltam, megpróbáltatásaim véget értek a gyerekeim felnövésével, hát nagyot tévedtem… Vissza a jövőbe, azaz a múlt árnyai kísértenek, idegeim újra harcban állnak. Merthogy. Kutyi mindenevő. Ez már hivatalos… Az első árulkodó jel az volt, amikor a pihe-puha, kiskutyáknak gyártott mama-pótló takaró (mentett állat, ugye) egyszer csak elfogyott… Vagyis felére csökkent… Elég gyorsan történt, mire rájöttünk, hogy megette a mi kis drágánk, de addigra már hiányzott egy része, na… a többi, rágcsának titulált, megehetetlen, elpusztíthatatlan (direkt kutyarágókának készült játékról) már ne is beszéljünk, mert mint kiderült, olyan nincs, ezt már Murphy óta tudjuk, amit meg lehet enni (és amit nem), azt megeszi… És utána újra végtermék-elemzés, na, az nagyon megy már, mindenesetre kiderült, hogy az energia nem vész el, csak átalakul, vagy még az sem, de legalább kijön előbb-utóbb… Az állatorvosi asszisztens szigorú arccal a lelkemre köti… Nem kerülhet semmi a kutya szájába, a tápon kívül. De hogy?! Ez egy kis porszívó!! Hangyászsün! Malacka! Orr a földön, és minden be a szájba, ahogy halad… Úgyhogy kezdődik minden elölről, benyúlni szájba, cucc ki… Au, de élesek ezek a fogacskák… És sehol nem vagyunk biztonságban… A lakás még hagyján… De a kert!! És amikor sétálni megyünk, na, az az igazi kaland…
Egy környezetvédelmi szakember büszke lenne rá. Mindent megtalál, amit eldobnak az emberek, és büszkén hozza nekünk a szájában. Persze csak megmutatni, mert ahogy elvennénk, néha hangos sikoly kíséretében, hogy Fuj! Te jó ég! És már lesunyt fejjel elszelel. Haha, tudja ő, mire megy ki a játék… Kis büszkeség a kutyának, nagy szégyen az emberiségnek…

kutya mindent megrág
Lolka, a kis mohó

Tehát így láttunk már nála: (gyengébb idegzetűek ne olvassanak tovább) használt papírzsebkendőt, használt véres papírzsebkendőt, használt betétet, koszos maszkot, rengeteg koszos maszkot (üdv, Covid!), állati ürüléket (bár azt inkább csak rögtön meg akarja enni). A tréner szerint viszont az igazi ínyencfalat a kutyák számára az emberi ürülék… Bocsánat… Nem akarom tudni, az mégis hogy, nekünk olyanhoz szerencsére még nem volt szerencsénk… Azért talált valami kisállat-tetemet is egyszer és még sok egyéb gusztustalanságot (nem akarom részletezni, tényleg), de a csúcs itt is az volt, amikor egy ép állkapoccsal futott ki a bozótból az erdőben… Csak néztem, mit rágcsál olyan lelkesen ez a kutya… Még jó, hogy a barátnőm, akivel együtt sétáltattuk a kutyáinkat, fogtechnikus, és megnyugtatott, hogy nem emberi állkapocs, merthogy azt kiszúrja 1000 méterről is…
Eltelt pár hónap, és javult valamelyest a helyzet… Nagy munkánk van benne azóta, egy szuper tréner segítségével, hogy már ne egyen meg mindent, amit a földön talál… Ezt a jó szokását inkább már csak otthonra tartogatja… Jaj, elnézést, egy pillanat… Már megint mi van a szádban, te kutya, azt a kutyafáját, mi ez, felismerhetetlen, talán egy mécses?! Még jó, hogy nem ég… Lolka, Lolka!!!