Vibráló, meleg nyári nap van, mégis jeges rémület szorítja a
szívemet.

Minden ugyanúgy kezdődik megint. Az időtlen és végtelen nyár ki
tudja hanyadik napja.
Honnan tudnám.
Reggel van. Felkelek. Meleg van. A legyek zümmögésén kívül a kakas
kukorékolása veri csak fel a megszokott csendet. Távol vagyunk a
parttól. A várostól.

A pályaudvartól.

Pedig másra se vágyom, mint ott állni a peronon és nézni a
vonatokat. Mert valamelyik csak AZ lesz. Az, amelyik elhozza nekem a
szőke, lobogó hajú, tűsarkon tipegő nőt abban a csodálatos
lenvászon pántos ruhában, aki suhan felém, hogy felkapjon,
megpörgesssen, magához öleljen kacagva.

De csak a jeges szoritás marad.

Meg a kertkapu rácsa, amin épp kifér a fejem és el tudom fordítani
jobbra, hogy lássam a nyári forróságban üresen vibráló aszfaltot.

Ma sem adták rám az ünneplő ruhámat.


Grafika: Bálint Virág