Mániákus villanylekapcsoló és vízcsap elzáró vagyok. Kimosom a műanyag dobozokat, mielőtt a szelektívbe dobom. Szívesen megyek gyalog, autózás helyett. Textilzacskó gyűjteményem van (köszi, anyu!). Szóval igyekszem. De lehetnék még ügyesebb, tudatosabb, tehetnék még többet a környezetért. Magyarországon legalábbis így gondoltam.
Aztán Amerikába költöztem, ahol már ezzel a néhány aprósággal is legalább Greenpeace nagykövetnek érzem magam. Elmesélem, miért.
A költözés olyan praktikus intéznivalókkal is jár, hogy például kukát veszünk. Választottunk egy csodás, 45 gallonos (kb. 170 liter) fekete darabot, és megkötöttük a szerződést a szállító céggel. Figyelmeztettek, hogy csak heti egyszer viszik a szemetet. Miért ilyen kis (kisebb nem volt) kukát veszünk? Nagyobb is belefér az árba. Nekünk nem kell nagyobb. Biztos? Biztos. Hát jó, Önök tudják.
Apropó, szemét! Még csak néhány hete laktunk itt, mikor az elsuhanó szemetesautóból csak annyit láttam, hogy éppen két széket darál be. Pár házzal arrébb szedte össze. Ne már, pont tegnap vettünk székeket! – kiáltottam fel. Nem sokáig szomorkodtam, mert a szomszédunk újra kitett két széket. Bőr borítás, fa lábak. Wow! Szolidan körbejártuk, megnéztük közelebbről is. Hibátlanok voltak, úgyhogy örökbe fogadtuk őket. A fiaink azóta is elképedve nézik, hogy miket dobálnak ki az emberek. Az a bizonyos szemetesautó bedarált már például porszívót és komplett karácsonyi dekorációt is.
Aztán jött az iskolai ügyintézés. Aláírtunk egy papírt, hogy 30 másodpercnél tovább nem járatjuk az iskola parkolójában az autó motorját. Veszélyes a gyerekekre a benzingőz, és mellesleg bünteti is a törvény. Ehhez képest minden délután sorakoznak a gyerekért hamarabb odaérő, autóban még dolgozó, motort járni hagyó szülők. Ők vajon nem írták alá a papírt? Dehogynem.
A következő projekt: a vásárlás. Általában fogom a nagy dobozomat meg a már emlegetett textil táska gyűjteményemet, és elindulok a boltba. Legutóbb viszont csak néhány kóbor nejlonzacskó volt nálam, azokba pakoltam – ahelyett, hogy a boltban kitett, friss, előre kinyitott szatyrokat használtam volna. A pénztáros lány látta, hogy kapkodok. Persze, a saját zacskóim nem álltak olyan szépen glédában, elment az időm a nyitogatásukkal. „Ezek a csomagolások tényleg bedobhatók a szelektívbe, hidd el!” – mondta. Elhiszem. De minek vegyek öt új zacskót, ha van nálam öt régi?
És még egy példa, az ovi. A gyerekek papíredényekből, műanyag evőeszközökkel kapják az ételeket. Valószínűleg azért, mert higiénikus, gyors és praktikus. Abba viszont bele sem merek gondolni, hogy mennyi edény végzi a kukában… „De anya, ez pocséklás!” – mondja a hároméves Máté.
Én pedig amellett, hogy aggódom a háztartási hulladék közé darált porszívó, a nejlonhegyek és a műanyag villa miatt, azért büszke is vagyok. Büszke vagyok a gyerekeimre, hogy már ilyen korán felismerik, ha valami környezetszennyező. Büszke vagyok arra, hogy a pici ország, ahonnan származom (és ahova néhány év múlva visszatérek) jóval előrébb jár a zöld gondolkodásban és tudatosságban. Büszke vagyok arra, hogy nem süppedek bele a kényelembe, hanem kitartok a saját környezetvédő szokásaim mellett. (Lehet, hogy mégsem olyan aprók azok?) És büszke vagyok a két megmentett székre. Olyan szépek!
