Olvastad A Vörös Sátor című könyvet? Ha még nem, akkor ajánlom figyelmedbe. Nagyon fontos üzenetet közvetít, bár el kell ismernem, nem könnyű olvasmány. Ha már olvastad, akkor tudod, mire gondolok, amikor azt mondom, bárcsak a mi civilizációnkban is fennmaradt volna ez a szokás.
Na de kezdjük az elején!
Amikor azt gondoljuk, hogy a gyerekek gondozásával otthon töltött idő alatt semmit sem tanultunk, sőt inkább csak felejtettünk, akkor tévedünk. Lehet, hogy a szakmánkból kiestünk és már nem vagyunk annyira naprakészek a sajtóból sem, de mindeközben egy nagyon fontos készséget sajátítottunk el; egy másik életről való gondoskodás képességét.
Kicsit olyan ez, mint amikor azt mondják, „a gyerekek akkor tanulnak a legtöbbet, ha nem csinálnak semmit,” vagyis „csak” figyelnek. Gyakorlatilag így szippantják magukba a környezetükben történő eseményeket, képeket, hangokat, szagokat, érzéseket és még rengeteg, a túléléshez nélkülözhetetlen információt, melyeket elraktároznak és később ezekre építkeznek. Ez az alap, így indulnak neki a tanulásnak.
Milyen jó lenne, ha mi nők is így indulhatnánk neki a felnőtt létnek. Ha lenne lehetőségük szerető gondoskodás és őszinte beszélgetések mellett, az idősebb, tapasztaltabb női családtagoktól, segítőktől megtanulni, milyen érzés nővé érni! Hogy a havi vérzésünk nem valami bűnös, szégyelni való, bosszantó dolog, hanem ajándék a sorstól, ami képessé tesz bennünket a teremtésre, egy új élet befogadására!
Megtaníthatnák nekünk, hogy nem kell a szüléstől, az anyaságtól rettegni, mert nem leszünk egyedül, mindig lesz segítségünk, bármilyen nehézségekkel is kell majd szembenéznünk.
Sajnos nekünk nem áll rendelkezésünkre egy „Vörös sátor”, ahova minden újholdkor visszahúzódhatnánk pár napra a nővéreinkkel, anyáinkkal, női segítőinkkel, hogy megtárgyalhassuk a női lét csodálatos aspektusait és meghallgathassuk családi történeteinket, melyek felkészíthetnének minket a nő, a feleség, és anya szerepeinkre.
Mai világunktól borzasztóan távolinak tűnik ez a kép, melyben generációk együtt laknak, együtt dolgoznak, együtt ünnepelnek, de a szívünk mélyén mi is vágyunk a kapcsolódásra, főleg, amikor sebezhetők, bizonytalanok vagyunk, mert hirtelen egy új szerepben találjuk magunkat, amire nem készültünk fel. Lehet, hogy a három napos elvonulás a sátorba abszurd, de az sem normális, hogy úgy teszünk, mintha az, hogy nőnek születtünk, vagy nővé értünk semmi különöset nem jelentene. Pedig nagyon is jelent, hogy jó értelemben mások vagyunk, mint a férfiak és rajtunk múlik, hogy lányainkat hogyan vezetjük be a felnőtt korba, hogy mennyire leszünk őszinték és támogatók, amikor ők lesznek majd a legsebezhetőbbek.
Itt aztán eszembe jutott F. Lassú Zsuzsával folytatott beszélgetésem is a Szexuális nevelésről. Ő, mint a téma szakértője szintén megerősítette bennem, hogy
a szexuális nevelés sem egy mindkét fél számára kínos, 2 órás gyorstalpaló kellene, hogy legyen, hanem hosszú-hosszú évek őszinte beszélgetéseinek sorozata, mely lehetőséget ad a lányainknak, hogy valami olyan fontosat tanuljanak tőlünk, amit egyetlen tankönyvben sem fognak megtalálni…
Photo by Nicole De Khors from Burst
