Mi a saját tempód? Az a tempó, ami kényelmes, jóleső, amit tudsz tartani hosszú távon? Meg tudod-e találni a hétköznapok rohanásában? Vagy visszatalálni a saját ritmusodhoz? És olykor le tudsz-e lassítani?

És a lassítás, a lassú tempó hogy kapcsolódik a futáshoz? Hogy lehet olyat mondani egy futónak, hogy “fuss lassabban”?

Hát úgy, hogy a futók pontosan tudják, mit jelent saját tempóban futni, és azt is ugyanilyen pontosan tudják, hogy miért fontos néha LASSAN futni…

Ha belegondolsz, amióta eszmélni tudunk, a legtöbbször más tempója, más ritmusa szerint kell élni…

Gyerekként iskolába kell járnod – a korai kezdés nem biztos, hogy megegyezik egy kisgyerek életritmusával – , és a negyvenöt perces tanórák sem a gyerekek tempójához igazodnak, a rengeteg házi feladatról , és az óriási tananyagról nem is beszélve, amit szinte lehetetlen a megfelelő tempóban és minőségben átadni…
Ahhoz, hogy jó gimnáziumba aztán meg esetleg jó egyetemre kerülj be, szintén feszített tempóban kell tanulni, készülni, és aztán a munkahelyen is szerencsés az, aki saját tempóban tud dolgozni…többnyire ott is a főnök, az ügyfelek, a vendégek igényei szerinti tempóban kell teljesíteni.

Na, otthon se könnyebb, mert lehet, közben családod lesz, és amikor egy másik emberrel élsz, egy kicsit alkalmazkodni kell az ő életritmusához is, ami részben a jó kapcsolat egyik titka is…
És egy kisgyerek, már eleve egy kisbaba, ő aztán beosztja a napot, és ha boldog, elégedett babát szeretnénk, akkor bizony az ő ritmusát kell felvenni…elég, ha csak az igény szerinti szoptatásra gondolunk…
Később meg jönnek a rohanós reggelek, az ébredj, iskola, öltözz, hol a táskád, ebédpénz, el fogunk késni, gyere már, és aztán loholás a munkahelyre, a busz lassú, az idő rohan, és napközben meg néha csak a kávészünetekben tudsz egy kicsit saját tempódban lélegezni, délután meg kezdődik minden elölről…
És talán, majd ha nyugdíjas leszel, akkor végre, tudsz kicsit lassulni…vagyis azt gondolod, de lehet, hogy ez egyáltalán nem így lesz.

És mi, emberek is mások vagyunk. A sok ember sokféleképpen működik. Alkatilag, vagy genetikailag, vagy csak így van behuzalozva…és ez rendben is van…más tempóban élünk. Van, aki rohamtempóban rohan át az életen, szeret nyüzsögni, kitölti minden másodpercét, mindig újabb és újabb feladatokat talál magának, sokszor túllőve a célon, és van, aki meg lassú tempóban él, a Pató Pál-urak, hogy sosincs elintézve semmi, hogy csak a két végletet említsem. A többieknek meg nincs sok választása, mint olyan tempót felvenni, amit más diktál…

És az életnek is megvan a ritmusa, a nyárnak, a télnek, a reggelnek, az éjszakának, és nekünk is változik a ritmusunk, van, hogy tele vagyunk energiával, és gyorsabban pörgünk, minden kihívást kacagva teljesítünk, de van, hogy lelassulunk, és nem tudjuk tartani a tempót, lemaradunk, kínlódunk, és nem értjük, miért…

És észrevesszük-e, melyik tempót követjük? Milyet? Vagyis kiét? Sőt, ha nagyon messzire akarok menni: kinek az életét éljük? Mégis, kinek az élete?

A te életed, a te tempód?

Volt az életemben egy korszak, amikor különösen fontos téma lett a saját tempó kérdése… sok évnyi babázás, másnak adott idő után…ami szép és jó volt, nekem természetes volt, mert ennek volt akkor az ideje, és a tempót is ehhez igazítottam, jól esett visszavenni, ha úgy nézzük, lelassulni, nagyon is jó volt ez is. Felvettem a baba tempóját, akkor szoptattam, amikor kérte, akkor aludtam, amikor lehetett…együtt szuszogtunk, együtt lélegeztünk…
Aztán később ugyan felgyorsult a tempó, de még mindig nem az én időm volt, és nem az én tempóm. De eljött ez is, jöttek a munkák, jó tempóban, és bejött az életembe a futás is. Hát ha úgy nézem, az én időm – először- akkor jött el.

És ha már tempó, ez természetesen kiemelt szerepet játszik a futásnál is….

Mit is jelent ez egy stopperrel mért sportban? Főleg a versenysportban? 

Egy futóverseny általában arról szól, ki a leggyorsabb egy adott távon. Ott nincs mese, mérik, századmásodpercre. Néha csak egy hajszál választja el az első pár helyezettet.
És már az edzéseken is a századmásodpercek határoznak meg mindent. Hogy jól ment-e az edzés. Hogy milyen formában vagy. Hogy hogyan legyél jobb. És gyorsabb. Hogy bírod-e.  A jó edzésterv lényege a folyamatos mérés, a monitorozás…számok, adatok, amikből pontosan tudni lehet, milyen tempó várható a versenyen…

De még itt is aranyszabály, hogy vannak olyan edzések, a kőkemény résztávos/intervall/fartlek/tempófutások stb mellett, amik “könnyűek”…azaz nem kell mérni, sőt, nem is szabad…lazán, kényelmesen, saját tempóban (vagy éppen még annál is lassabban) megfutva, vagyis inkább kocogva…ezek ú.n. regeneráló futások, bumlik, ahogy az edzőm hívta. A regeneráló futások lényege, hogy növelik az edzettséget és az állóképességet, és a hosszabb és keményebb edzések után-között szokták betenni, mert ezek segítenek abban, hogy a test valóban könnyebben regenerálódjon egy erős edzés után…átmozgatnak és segítik az izmokból eltávozni a tejsavat és egyéb salakanyagokat, javítják a keringést. Futások ezek, tehát még nem a pihenőnapok, – amik meg talán a legfontosabbak az egész edzéstervet nézve- , szóval futások, de direkt lassan. Csak emlékeztetve a testet a mozgásra, és hagyni összerendeződni a dolgokat… tanítják az előző edzés miatti fáradt testet arra, hogy így is végezzen munkát, na, nem ugyanolyat, mint előzőleg, de mégis, szokja a terhelést, a képességet a megújulásra.

Bizony, a bajnokok is futnak ilyen regeneráló futásokat. Olvastam egy cikkben, hogy Eliud Kipchoge – a világ jelenlegi leggyorsabb maratonistája, aki olyan gyorsan futja a 42 km-t, hogy 200 m-t sem tudnánk tartani vele azt a tempót – szintén végez regeneráló futásokat, és edzettem több magyar versenyzővel és bajnokkal is, akiknek szintén az edzéstervük része volt ez. Általában ezeknek a futóknak a versenytempója földi halandók számára felfoghatatlanul, elérhetetlenül gyors és követhetetlen, de ilyenkor ők is olyan tempóban kocognak, mint egy hobbifutó…ilyenkor még talán Kipchoge mellett is lehet fej-fej mellett haladni : )

Én is nagyon szerettem ezeket a regeneráló futásokat. Vagyis, eleinte nem annyira. Miért kell lassan futnom? És miért nem futhatok pont egy jó tempós hosszút, amikor úgy érzem, menne? Először nem értettem. Az edzőm meg jól le is teremtett, amikor lelkesen beszámoltam a hosszú és gyors tempójú futásról, a regeneráló napon. Merthogy nem ez volt a feladat. Mert ő pontosan tudta, hogy ez így hosszú távon a teljesítmény rovására megy…mert nem lehet folyamatosan erős edzést csinálni!

Nem lehet folyamatosan a maximumot nyújtani!

És igaza volt. Mert pontosan ez történt, később nem is sikerült megfutnom a tutit, és állandóan lesérültem. Ezért aztán kétségbeesettebben próbáltam még jobbakat futni, és ekkor viszont már túlléptem a határaimon. Túl gyors tempót vettem fel…olyat, ami nem az enyém. És egyre jobban vágytam a lassú-pihenős futásokra, mert egyre fáradtabb lettem.
De motivált voltam, célom volt…önként vállaltam, és mégis, valahogy eljutottam arra a pontra, hogy annyi helyen kell megfelelni, és időre csinálni és sokat és bírni, hogy egyre kevésbé éreztem vonzónak, hogy a hobbim is ilyen legyen… Sok nagyon kemény edzés után azt éreztem, egy versenyló vagyok…Hogy a századmásodpercek határoznak meg… Hogy ez legyen életem fő gondja? Mert egy idő múlva ez már nem játék, mert ha komolyan veszed, akkor az véresen komoly… Akkor alá kell rendelni a célnak mindent, akkor fel kell adni sok mindent, akkor áldozatot kell hozni, akkor nincs más. Az országos bajnokságért nagy árat kellett volna fizetnem, és nem csak nekem. És nem csak a felkészülésről van szó. Hanem a versenyekről. Igen, azt hiszen, akkor hagytam abba, legbelül, amikor az edzőm ezt mondta: A verseny vérre megy. És valóban, van, akinek ez az élete, a versengés és a győzelem inspirálja, élteti. Valószínűleg belőlük lesznek az igazi bajnokok.

Engem meg ez nem motivált, mint kiderült. Valahogy 40valahány évesen, gyerekeimet felnevelve, családtagokat és barátokat látva elmenni, és látva rengeteg nehéz sorsot, úgy éreztem, ez már nem az én világom…Ezt nem akartam. Csak futni szerettem volna.
Hát akkor nem nyerek. Ezt persze nem tudtam kimondani, és az egóm nem is akarta. Az egóm győzni akart. Versenyezni. Kimondta hát a testen. Lesérültem. Minden verseny előtt. Újra és újra. És véglegesen. Hosszú idő volt a gyógyulás. Testnek és léleknek is. Hogy újra örömmel tudjak futni menni. A saját tempómban. És ekkor is a regeneráló futásokkal gyógyultam.

Manapság divatos megosztani a napi futást, applikációval mérve a távot, átlagot, tempót, pulzust, stb…hát, hajrá. Egyébként nagyon is jó ez, a futás olyan népszerű lett, és jó, hogy ez is egyfajta motiváció az embereknek. De úgy érzem, bizonyos szempontból meg átestünk itt is a ló túlsó oldalára…(Hozzáteszem, a profik ezt soha nem csinálják. Az ő idejük az országos versenyeken lesz publikus…)

Miért nem lehet csak úgy, kedvtelésből futni? A saját, jóleső tempóban? És élni is…saját tempó szerint?
Ennek a tempónak az is a része, hogy az néha leáll, vagy lelassul…mint a regeneráló futás. Amikor nem nézed az időt. Mert nem számít. El tudod engedni. Engeded magad utolérni magadat. Nyaraláskor mindenképp! De érdemes, sőt, kell a mindennapokba is betenni slow időszakokat…pár percet akár…de lehet fél óra, vagy egy is, ha belefér.

Ha leülsz egy kicsit, csöndben, behunyod a szemed, meg is tudod figyelni, milyen a te tempód. Milyen ritmusban árad a légzésed. Hogy egy ritmusban vagy-e magaddal. Innen indul a meditáció is, amikor már nincs tempó és ritmus és idő sem. De egyelőre lehet, az is elég, hogy a saját tempódat meg tudod találni.

Olyan tempót, ami kényelmes, jóleső, és amit tartani is fogsz tudni hosszú távon. És néha meg is tudsz állni, hogy bevárd magad. Amikor kikapcsolod a stopperórát, és nem is nézed.

Kép: Márti

A saját tempó azt is jelenti, hogy esetleg nem vállalsz annyi feladatot. Ne felejtsd: utol kell érni magad! Vagyis inkább: tarts lépést magaddal! Ha nem teszed, mindig rohanni fogsz! És azt nem csak a sportolók tudjak, hogy aki mindig fut, és soha nem pihen, az előbb-utóbb kikészül. Leáll, és nincs tovább.
Ha más tempóját kell mindig felvenned, vagy ha a stressz más tempóba kényszerít, a tested egy idő múlva nem tud alkalmazkodni ehhez…az emésztés, a kiválasztás, a keringés, a légzés, és persze a szív ritmusának is saját tempóban kell történnie! Ha nem, később ebből származik majd sok betegség, elég csak a szívritmus-zavarokra gondolni, a magas vérnyomásra, az elégtelen, ziháló, felületes légzésre, az immunrendszer legyengülésére…

Oké, nem tudsz holnaptól örökre visszavonulni egy kis erdei házikóba és gyönyörködni a naplementében, de legalább próbálj időnként beiktatni a folyamatosan rohanó életedbe “regeneráló futásokat” és pihenőnapokat…amikor vagy megállsz teljesen, de legalábbis visszaveszel a tempóból. Amikor végzed ugyan a munkád, de lehet, pár programot lemondasz, nem kell mindig mindent csinálni, átélni, kipróbálni, hidd el, megvár minden, nem maradsz le semmiről…hidd el, ez is elég lesz.

Szoktál figyelni a saját tempódra? Hagysz időt néha bevárni magad?
Mikor voltál el csak “úgy”? Mikor engedted meg magadnak, hogy semmit nem csinálsz? Amikor kikapcsolod az órát egy kicsit, amikor nem számít az idő? 

Ha a témához illő cikkeket olvasnál, itt és itt találod.
Ha a szerzőtől olvasnál többet, itt találod.


Fotó: Márti