Szeptemberben az újrakezdésekkel foglalkoztunk a Mum Parknál. Az újrakezdések különböző válfajai közül a szakmai élet bizonyos mértékű újraindításával minden édesanya találkozik az életében. Az anyasággal a nők életébe érkező hangsúlyeltolódásnak és esetleges teljes szakmai leállásnak lehet egy olyan kedvező hozadéka, hogy alkalom nyílik újragondolni a hivatás kérdéskörét és egy önazonosabb formába önteni azt.
Sinha Róbert gitárművész és zeneszerző barátomat invitáltam beszélgetésre, mert az ő életútja nagy kanyarokkal vezetett a színpadra. Bár értelemszerűen nem az anyaság volt az, ami által megtalálta a szakmai helyét, de azt gondolom nagyon inspiratív a története és a hivatásról, sikerről képviselt gondolatai. Olvassátok a beszélgetésünket szeretettel.
Robi, amikor mi megismerkedtünk, akkor projektmenedzser voltál egy EU-s intézményben és bár fiatalok voltunk, alakultunk, de annyira azért már nem, hogy ne nevezhessük meglepő fordulatnak azt, hogy otthagytad a munkahelyedet és beiratkoztál egy zeneakadémiára, hogy gitárművész lehess. Mesélj, kérlek, nekünk arról, hogy mégis mi volt az, ami erre motivált?
Az igaz, hogy én mérnök-fizikus szakon végeztem a Műszaki Egyetemen, majd két évig projektmenedzserként dolgoztam az Európai Unió Energetikai Információs Hálózatában, és csak utána mentem ki a Holland Királyi Zeneakadémiára tanulni, ez innen nézve valóban egy nagy váltásnak tűnik, de azért azt el kell mondani, hogy bizonyos szempontból gimnazista koromtól számítom az eszmélésemet.
A Toldy Gimnáziumba jártam és ott egy olyan közegbe kerültem, ahol nagyon jó inspirációk értek. Rájöttem, hogy milyen eszméletlenül fontos nekem a zene. Az eredeti indíttatás az volt, hogy kemény rockot és heavy metalt játszhassak, mert nagyon nagy Metallica és Iron Maiden rajongó voltam, és vagyok a mai napig, ezt szeretném hangsúlyozni! Tehát
a kiindulópont az inspiráló közeg volt,
és hogy jó jó, hogy nagyon szeretem a zenét, de akkor csináljam is.
Hiába a rock és a heavy metal volt a célom, de természetesen klasszikus gitárral kezdtem. Egyébként mind a mai napig azt vallom, hogy akármilyen irányt is választ magának az ember, a klasszikus zenei alapok legyenek meg. A legtöbb nagy zenészről tudni lehet, hogy vannak klasszikus alapjaik. Freddy Mercuryról is köztudott, hogy legendás operarajongó volt, hallatszik is a Queen zenéjén az opera hatása. Persze ez akkor inkább ösztönös volt a részemről, mintsem tudatos.
Mik voltak az első lépések?
Kértem a szüleimtől egy gitárt húsvétra, és akkor kaptam egy gitárt. Nem mintha mindent így megkaptam volna, de ezt valahogy megkaptam, sőt kaptam hozzá egy klasszikus gitáriskola kottát is. Leültem és elkezdtem kitalálni, hogy melyik hangot hogy kell lejátszani. Ezt úgy kell elképzelni, hogy akkor még sem Youtube, sem internet nem volt, magamtól kellett rájönnöm, hogy mit hogyan kell. Néhány hónap után elérkeztem oda, hogy azért jó lenne tanárhoz is elmenni, mert bizonyára nem véletlenül járnak oda az emberek. Ez szintén ösztönös dolog volt akkor.
Azóta már látom, hogy lehet valaki a világ legtehetségesebb, legzseniálisabb embere, de azt, amit előtte ezerötszáz év alatt kitaláltak, ahhoz az ő élete egymagában kevés lenne arra, hogy magától kitalálja.
Mozart a valaha élt egyik legnagyobb tehetség volt az egyetemes zenetörténetben, de ő is úgy tudott olyan szimfóniákat írni, hogy a szimfónia formáját (ami a szonátaforma) előtte körülbelül száz év alatt, már a barokk időkben elkezdték kidolgozni, és Mozart ezt már készen kapta. Ha nem kapta volna készen, nem tudta volna azokat a zenéket megírni. Tehát muszáj valakitől megtanulni az alapokat.
Aztán innen már igazából nem volt nekem megállás. Hozzátartozik az is, hogy amikor megkaptam a gitárt, annyira megragadott valami, a lakknak az illata, a hangszernek a csengése, az egész, hogy már az első nap vagy három órát gyakoroltam és mondhatjuk viccből, hogy így is maradtam. De hiába vettem akkor már elsőre úgy a kezembe azt a hangszert, hogy én majd művész leszek, a környezetemből, ahogy lenni szokott nem sok biztatást kaptam. Voltak, akik támogattak, de sokan mondták, hogy ebből nem lehet megélni, meg azt is, hogy nem vagyok elég tehetséges. Így aztán más irányba vitt az élet… először.
De pont a Műszaki Egyetem felé?
Be kell vallanom, hogy én nagyon szeretem az elméleti fizikát, a diplomám minősítése is kiváló, tehát én nagyon elvégeztem ezt a szakot, nem egy kényszer dolog volt. Az én akkori kis naiv terveimben azt képzeltem, hogy majd egyszerre fogom végezni az elméleti fizikai kutatásaimat és közben zenélni, koncertezni is fogok. De itt beleütköztem a saját korlátaimba! Ráeszméltem, hogy egyszerre ezt a két dolgot azon a színvonalon, ahogy azt én elvárom magamtól egyszerűen nem vagyok képes véghezvinni. Például Sipos Mihály, a Muzsikás együttes tagja meg tudja csinálni, hogy fellép zenészként a Carnegie Hallban, közben pedig matematikusként a Matematikai Kutatóintézetben dolgozik. Több zenészt ismerek, akik gyakorolnak egy másik szakmát is, miközben világszínvonalon muzsikálnak. Ehhez én egyszerűen kevés vagyok.
Nagyon fontosnak tartom, hogy az ember ismerje a saját képességeit és tehetségeit – nem kell álszerénykedni! De ismerje fel a korlátait is!
Én nem tudtam volna egy használható fizikus lenni, mellette pedig kiváló zenész. Akkor meghoztam a választásomat, azt belátva, hogy én egyszerűen nem lettem volna annyira kiemelkedő fizikus, mint amennyire zenész vagyok. Ezzel persze nem azt mondom, hogy én vagyok az évszázad zsenije, de azt mondhatom magamról, hogy nagyon jó zenész vagyok, mert ez így van.
Aztán az egyetem után dolgoztam két évig projektmenedzserként a műszaki diplomámmal, és amikor már 28 éves voltam, azt éreztem, hogy mindjárt itt a vége, és elúszik ez az álom.
Honnan vetted az erőt a váltáshoz? Azt gondolom, ahhoz nagy belső erő kell, hogy bármiféle külső nyomás nélkül az ember otthagyjon egy biztos egzisztenciát, egy viszonylag biztonságos környezetet, és visszaüljön az iskolapadba. Te még kifejezetten szeretted is a munkahelyedet!
Az megöli az ember lelkét, ha valamiről álmodik, és projekteket gyárt közben, még akkor is, ha nagyon jó a munkahely és nagyon izgalmas a munka. Annyira nyomasztott már a zene, a zene, a zene, hogy eljutottam oda, hogy már koncertekre sem tudtam elmenni, nem irigykedésből, hanem mindenben csak azt láttam, hogy nekem ott volna a színpadon a helyem.
28 évesen felmértem, hogy mindjárt itt a vége, mert 30 év fölött már nem lehet zeneakadémiára felvételizni. Akkor már csordogált az internet, és szembejött a “sonology” szak, ami a természettudományok és a zene között van ez valahol. Ez egy egyéves tanfolyam volt a Holland Királyi Zeneakadémián, gondoltam megpróbálom. Amikor már kint voltam, választhattam, hogy itt most vagy elbohóckodok egy évig, majd visszajövök és ennyi, vagy belevetem magam teljes vehemenciával a gyakorlásba és megpróbálom a felvételit. Akár felvesznek, akár nem, 80 évesen nem tehetek magamnak majd szemrehányást, hogy meg sem próbáltam. Ezzel a lendülettel be is adtam a jelentkezést a rotterdami, a hágai és az amszterdami zeneakadémiákra. A vége az lett, hogy mindhárom helyre felvettek! Természetesen a hágait választottam, hiszen a Hágai Királyi Zeneakadémia Európa egyik legnevesebb zeneakadémiája. Akkor azt elvégeztem és ennek olyan sodrása lett, hogy ebből már nem lehetett és nem is szerettem volna kiszállni.
Hogyan tartod fenn a lendületedet, hogyan töltekezel? Mesélted, hogy kint a zeneakadémián éveken át napi 10 órákat is gyakoroltál! A zene sodrása biztosan visz előre, de azért ez egy kemény munka. Sokszor nem is gondolnánk, hogy mennyi erőfeszítés van egy-egy hivatás mögött!
Művésznek lenni az egy ugyanolyan kemény munka, mint mindegyik más. Bármit csinál az ember, legyen vízvezetékszerelő, vagy idegsebész, vagy bolti eladó, szerintem mindent ilyen lendülettel kellene csinálni, szerintem csak így lehet!
Így érdemes, de nem mindenki így csinálja!
Az ember az életének az 50-60%-át munkával tölti, az életünk ⅔-át nem hülyéskedhetjük el! Nem teheted magaddal, hogy jó jó, most bejárok ide, de igazából nem ezt szeretem, hanem valami mást! Ugyanúgy, ahogy azt sem, hogy csak ülsz a tv előtt és vég nélkül focimeccseket nézel a szabadidődben.
Szerintem csak így érdemes élni, szívvel-lélekkel!
Ez a szívvel-lélekkel dolog ez egy függőség is és ez adja a lendületet. Akkor kezdem is újra a bemutatkozást: Sziasztok! S. Róbert vagyok, 48 éves, zene- és színpadfüggő. Ez csak félig vicc, ki merem mondani, hogy az ember valódi hivatása az egy függőség. Egy pozitív értelembe vett függőség. Nekem konkrét elvonási tüneteim vannak, ha nem mehetek színpadra, és marha nyomasztó érzés, ha pár napig nem gyakorlok. Ha igazán szereti az ember amit csinál, akkor rákattan és akkor muszáj csinálnia.
Ezt teljesen megértem, én a meditációval vagyok így, és én is rendszeresen megtapasztalom, hogy a “munka” kifejezetten tölt.
Mindemellett, hiába zenélek már vagy 32-33 éve, vannak olyan napok, amikor semmi kedvem küszködni vele. Soha nem azért választok nehéz darabot, mert nehéz, ez nem egy cirkuszi mutatvány, hanem mert érdekel, vagy vonz valamiért, de néha tényleg nem esik jól, hogy gyakorolni kell.
Ehhez kell egyfajta lelki erő, meg önfegyelem, de az élethez úgy általában, különben folyik szét minden, és akkor az ember 80 évesen arra ébred, hogy elúszott minden.
De már inkább csinálom, mert tudom, ha nem csinálom az még rosszabb, mert akkor meg tudod, jönnek az elvonási tünetek.
Azt mondod hát, hogy bárki aki megtalálja, hogy mi az amit szívvel-lélekkel tud csinálni, akkor automatikusan meglesz ez a hajtóerő, az inspiráció, a motiváció és a lendület benne? Mi segíti még az embert, hogy ki tudjon jönni belőle, ami benne szunnyad?
A másik aspektusa az a koncertdátum. Tehát ha megvan az eredendő motiváció, akkor a hajtóerő másik forrása, hogy ott van az a koncert és ott szóljon minden gyönyörűen. Ha elkezdek engedni abból a színvonalból, amit kitűztem magam elé, ott még van egy olyan sáv, amit a közönség nem vesz észre, de ha belemegyek ebbe a sávba, utána már az a sáv jön, amit már a közönség is észrevesz. Az ember inkább legyen szigorú magával, úgy egyrészt ő maga is jól érzi magát a színpadon, másrészt a közönség is elégedett lesz. A koncert vagy stúdiódátum az elképesztően nagy motiváció. Van egy jó kis zenész vicc, hogy “ami az amatőr művész számára az ihlet, az a profi művész számára a határidő”. Ha tudom, hogy holnapra készen kell legyek egy zeneszerzéssel, akkor megcsinálom, máskülönben egy hétig is eltarthat.
Tehát azt mondod, hogy az első lépés, hogy megtaláljuk azt a dolgot, amit szívvel-lélekkel tudunk csinálni, majd álljunk ki vele a világ elé, ne habozzunk megmutatni a közönségünknek?
Írhatunk a fióknak is, vagy elkamuzhatjuk a dolgainkat, de akkor leszünk sikeresek és elégedettek, ha igenis szívből végezzük, amit végzünk és vannak emberek, akik a munkánknak örülnek.
A siker mögött ott van a szorgalom, az alázat és még mi kell hozzá?
Az alázat egy érdekes kifejezés, fontos, hogy jól használjuk. De megfordítom.
Az embernek kell hogy legyen egy egészséges egója: ahogy mondtuk tisztában kell lennie a saját értékeivel, és ezt fel kell tudnia vállalni a világ előtt.
Én egy képzett és egy igen jó előadóművész vagyok és egy igen jó zeneszerző, de zseni nem vagyok. Azt is fel kell mérni, hogy mik nem vagyunk. Tehát az kell, hogy tudjuk, hogy hol vagyunk, hogy ne is kicsinyítsük le magunkat, de ne is nagyítsuk fel.
Az alázattal kapcsolatban még az jut eszembe, hogy amikor Weöres Sándor fiatal volt, akkor Babits és Kosztolányi támogatták és egyengették az útját. Amikor a Gryllus testvérek voltak fiatalok, akkor pedig mentek a legnagyobb kortárs költőhöz, Weöres Sándorhoz, hogy mit szól a dalaikhoz. Eltelik pár évtized és a Gryllus Kiadó úgy találja, hogy „elég jók a versmegzenésítéseid, Robi” és kiadja már a második lemezemet. Ebben a láncolatban csak alázattal lehet viselkedni! Én nem hasonlíthatom magamat Babitshoz, Kosztolányihoz és Weöres Sándorhoz, de valahogy ebbe a láncolatba bekerültem.
Az embernek ilyen esetben 150%-ot kell kihoznia magából. Ez azt eredményezi, hogy én jobb zenéket írok annál, mint amilyen zenéket valójában írni tudok, mert ők vannak mögöttem! Ha felméred, hogy kik állnak mögötted, vagy kiktől kaptad a stafétát, akkor csak alázattal lehet lenni!
Illetve a másik, hogy kutya kötelességem továbbadni ezt a stafétát. Ezek az óriások megtehették volna, hogy irigyen tartják a pozíciójukat, de pont ennek az ellenkezőjét csinálták: továbbadták, továbbadják, ahogy az előzőek is továbbadták. Úgy hozta az élet, hogy Erdélyben pont ezt csinálhatom, Csíkszeredában fiatal művészeknek tartok egy hosszú workshop-sorozatot versmegzenésítésekről, könnyűzenei dalszerésről, népdalfeldolgozásokról.
Az állandó megújulás neked nagyon részed, legalább is így kívülről nézve. Mindig más együttműködésekben veszel részt, más zenei hangulatokban jársz. Hogyan éled meg ezeket a teljesen külön világokat, amelyeket létrehoztok egy-egy zenei együttműködésen belül?
Ami 15 évvel ezelőtt érdekelt, abból sok dolog ma már kevésbé érdekel.
Tehát egyrészt változik az ember, másrészt egyre inkább letisztul.
Mostani eszemmel úgy látom, hogy a versmegzenésítés az, ami engem úgy igazán érdekel, bár a zenészi pályafutásomnak csak az utóbbi 8-10 évében kezdtem dalszerzéssel foglalkozni. Korábban flamenco és tangó motívumokkal dolgoztunk fel népdalokat, ez például már kevésbé érdekel, de akkor ott, az is teljesen őszinte volt. Úgy érzem, Lackfi Dorottyában végre megtaláltam azt az énekesnőt, aki leginkább a tükörképe annak, amit én szeretnék a zenében. Ahogy együttáll az ő éneklése és saját dalai, valamint az én gitározásom és zeneszerzésem, az telitalálat az én művészi lendületemet és irányultságomat figyelembevéve. 2020 végén jelent meg a közös lemezünk “Jelenlét” címmel, erre nagyon büszke vagyok.
Van terved önálló lemez megjelentetésére a jövőben?
Számomra a dalforma az a forma, amellyel az egyik legerősebben ki tudom fejezni magam. A dalhoz viszont kell ének és szöveg. A 20-21.századi, illetve a kortárs magyar költők verseit nagyon szíven megzenésíteném. Szabó T. Anna verseit például, vagy Radnóti, József Attila, Dsida Jenő és Ady verseit. Van még egy fiatal költőnő, Nagy Lea, akinek szintén nagyon szeretem a műveit. A versmegzenésítéshez kell énekes is, ezen a lemezen több énekessel (férfiénekesekkel is) együtt dolgoznék, köztük természetesen Dorottyával is.
A megújulás, a változás egy természetes folyamat, ami nem elválasztható az ember előrehaladásától – mi jön még?
Gryllus Dániel mesélte ezt a mondást az állandóságról, talán Kínából származik:
“Az állandóságot úgy lehet megvalósítani, ha folyamatosan változunk.” Merthogy körülöttünk folyamatosan változik minden. Én is úgy vagyok önazonos, és úgy tartom ezt az állandóságot, hogy mindig változom együtt a minden változóval.
A megújulásban ezen kívül van útkeresés és érés is. Persze ott vannak az állandók is, a versmegzenésítés szerintem már mindig velem marad.
Köszönöm a beszélgetést és köszönjük a szép zenéket!
Köszönöm én is!
