Egyszer régebben meginterjúvoltam a nagymamámat, hogy ő hogyan élte meg az anyaságot, a női szerepeiben, hogyan lelt egyensúlyra:


– Mesélj, Nagymama, hogy volt, amikor Te lettél édesanya. Hogy jutottatok be innen a kórházba?
– Édes kislányom, nem mentem én innen sehova. Itthon szültem.

– Itthon szültél? Miért? Olyan gyorsan jött a baba? 
– Akkoriban mindenki otthon szült. Nem tudtad? 

– Nem gondoltátok veszélyesnek?
– A születésnek és a halálnak otthon volt a helye még akkor. Volt egy fantasztikus Bábaasszonyunk, aki csodálatos szakember volt, teljes mértékben megbíztunk a szaktudásában.

– Nem is volt orvos jelen?
– Nem. A Bábaasszony mindent tudott, amit tudni kellett. Nem egyedül dolgozott, voltak mellette segítő asszonyok. Nyilván féltem, de tudtam, hogy a legjobb kezekben vagyok.

– Nem voltak itt szülés közbeni komplikációk, vagy halálesetek?
– Amikor én szültem, már nem volt jellemző, hogy az anyák belehaljanak a szülésbe. Akadtak azért elvétve, de az emberek nem úgy álltak a halálhoz, mint most, sokkal inkább természetesnek fogadták. Kislányom! Hát az élet önmagában életveszélyes!!! Soha senkinek eszébe sem jutott a Bábaasszonyt hibáztatni. Nagyon tisztelték, és arról nagyon is megemlékeztek az emberek, amikor a felkészültségének köszönhetően megmentett életeket. A mi családunk is köszönhet neki Életet.

– Hogy bírtad a szülés után? A férjed dolgozott tovább, ugye? Hogy tudtál mindent egyedül csinálni?
– Dehogy voltam én egyedül, édes kislányom. Az elején itt voltak az asszonyok, és mindenben segítettek. Mindenre megtanítottak, és amúgy is napokig nem engedtek felkelni, tevékenykedni. Segítettek, hogy teljesen felépüljek, és visszanyerjem a régi erőmet. Képzeld, még arra is figyeltek, hogy az alakomat is visszanyerjem, lekötötték a hasamat egy nagy vászonnal. Annyi volt a dolgom csupán, hogy szoptassam a kisbabámat. A szoptatás sajnos nekem nem ment könnyen.

– Hogy oldottad meg? Kaptál segítséget? Nem érezted rosszul emiatt magad, hogy nehéz ez neked?
– Miért kellett volna rosszul éreznem magam?

– Hát nem mondta senki, hogy „rosszanya” vagy, hogy nehéz a szoptatás?
– Dehogy, édes kislányom! Szerveztek kiegészítésnek szoptatós asszonyt, akinek bőven volt teje, és megszoptatta az én kisbabámat is.

– És a gyerekágy után?
– Egy darabig még otthon maradtam, hogy szoptassam a kisbabát, nem kellett dolgoznom.

– És nem volt nehéz a háztartást is ellátnod és a kisbabát is?
– A háztartást nem én láttam el, édes kislányom, hanem az idős asszonyok.

– Ó. Hmm. Nem te láttad el a háztartást????
– Nem. Ha tudtam, besegítettem, de nem az én feladatom volt.

– Hű, ez érdekes. És később? Hogyan tudtad összeegyeztetni a munkát és a gyerekeket?
– Nem kellett azt összeegyeztetni, édes kislányom. Az urammal mentünk dolgozni, a gyerekek vagy oviban, vagy az idősekkel maradtak napközben otthon, nyugodtan tudtuk tenni a dolgunkat.

– Ó, értem. De így nem hiányoztak a gyerekeid, alig láttad őket?
– Dehogynem láttam! Mindig együtt ebédeltünk, és igyekeztünk korán hazaérni a munkából, és napközben is tudtam úgy szervezni, hogy játszhassak velük egy kicsit, vagy hazahozzam őket az oviból. Az urammal közösen vittük az ügyeket. Jól összedolgoztunk. Nagyon jó uram volt, nagyon vigyázott rám, nehogy megerőltessem magam.

– Nagymama, ez annyira szürreálisan hangzik innen nézve, tudod, manapság megszakadnak az anyukák, mert mindent egyedül kell megoldaniuk, és mégsem gondolja senki úgy, hogy túl sok lenne rajtuk. Nagymama, köztünk csak 45 év korkülönbség van, hogyan fordulhatott ekkorát a világ ilyen rövid idő alatt?
– Édes kislányom, tudod, nekünk sem volt azért annyira könnyű. Az együttélés rengeteg lemondással és alkalmazkodással járt.

– Akkor ezek szerint az alkalmazkodást cseréltük el a többletfeladatokra? 
– Úgy tűnik. A segítségkérésnek és elfogadásnak van művészete, tanuljatok, kislányom.

Photo by Andrea Piacquadio from Pexels