Emlékszem, nálunk az általánosban nagy dolog volt az Anyák napja. Minden évben előre készültünk műsorral, saját készítésű ajándékkal, virággal. Fel tudom idézni, ahogy ott sorakozunk az alsós teremben, ünneplőben, a tábla mellett, egy szál virágot szorongatva, és várjuk, hogy az Anyukák és Nagymamák megérkezzenek.
Az Én Anyukám mindig jó korán jött – a biztonság kedvéért -, nehogy lemaradjon valamiről, vagy nehogy kiszoruljon az első sorból. Ezzel nem is lett volna semmi baj, ha nem fakad sírva az első pillanatban. Mármint még az azelőtti pillanatban, hogy a Tanító néni egyáltalán köszöntötte volna őket. Sosem kérdeztem, miért sír előre, gondoltam, ilyen típus. Más anyukák is elérzékenyülnek a műsor alatt. Nincs ezzel baj.
Most már értem! Nekem már az is elég, ha csak rágondolok, hogy valamit elő fognak adni, és bőgök is. Biztosan van bennünk egy kapcsoló, ami akkor aktiválódik, amikor az első gyerekkel terhesek leszünk. Hát, nálam ez a gomb beragadt. Azóta is várom, hogy kiakadjon, de úgy tűnik, nem nagyon akar. Sosem tartottam magam túlérzékeny típusnak, de hát a természet ezt is elintézte helyettem…
Szóval Anyu, mindent értek, és nincs is több kérdésem!
Boldog Anyák Napját Anyukák és Nagymamák és Dédmamák és Ükmamák és így tovább...
Photo by Gustavo Fring from Pexels
