Pár napja döbbenten figyelem a híreket. Háború van a szomszédos országban. Tehát nem messze. Nem olyan messze, hogy megborzongjunk egy kicsit, aztán megnyugodjunk, minket ez a helyzet nem érint. Közöm? Igen, van. Ez a háború közel van, itt, mellettünk, érezzük, látjuk, tapasztaljuk a hatását.

A háború az nem csak úgy van. Az nem kirobban, kitör, váratlanul. Az nem csak azért van, mert egy beteg elméjű vezető, egy zsarnok megnyom egy gombot. A háború az lassan érik, és vannak előjelei. Például az, hogy egy országnak milyen politikusai vannak. És elsősorban, hogy milyen a vezetője. És ezek az emberek tükrözik is sokszor a társadalom állapotát. Ha háború van, az már azt is jelenti, hogy az nem jó.

Vannak, akik elemezgetik a helyzetet

Okoskodnak, grafikonokkal, számadatokkal vezetik le, hogy ki, kinek, mikor és miért, és kié. Ez szükséges is bizonyos szinten, mert ezek a tények mind nagyon fontosak lesznek majd az úgymond “történelemkönyvekben”. És persze, megindokolni is mindig lehet mindent, pontos adatokkal és szabályzatokkal alátámasztani a történéseket…és mindig lehet hibát találni. És hibást. Bűnöst. És indokot. Okot. A támadásra, védekezésre. Az áldozathibáztatásra.

Én nem tudok így tenni. Egy háborúban én nem ezt látom. Sok tanulás, olvasás és tanulmányozás ellenére – vagy épp amiatt – én nagyon egyszerűen értelmezem ezt a helyzetet. Egyrészt a háború nem megindokolható, nem elfogadható. Ez az alap.

Másrészt,

a háborúban én elsősorban az embert látom. Az anyát, az apát, a nagymamát, a nagypapát, a gyereket. Menekülő, korábban boldog és jól élő családokat. A fiút, aki nem egyetemre megy, hanem katonának. A lányt, aki eltemeti a menyasszonyi álmait. Asszonyt, aki pincében, vagy menekülés közben szül.

Én az életet látom, és a halált. A félelmet, a fájdalmat, a fölösleges szenvedést. Az ártást. A gonoszt. A háborúban nincsen semmi romantika. Pátosz…na, az pláne nincs. Csak a tömény borzalom.

A háború, az végső soron hiány. A szeretet, a béke, a teljesség, az egység, a megértés hiánya. 

A háború az a nem-elég, a még több kell

A háború az a szétesett egység, minden isteni törvénynek ellene megy. 

Az első és legfontosabbnak: az ahimszának. A nem-ártás-nak. És aztán sorban, mindegyiknek: őszinteség, energiák helyes irányba terelése, önmegtartóztatás, nem lopás, irigység, sóvárgás hiánya, ne legyél megvesztegethető, ne halmozz, légy tiszta, légy elégedett, önképzés, ego feladása.. Ahogy a Tízparancsolatban is benne van: a felebarátod tulajdonát, házastársát ne kívánd, ne ölj, és persze Isten, mint a legfontosabb elem. Ő aztán végképp eltűnik a disznófejű nagyurak hatalmas gyomrában.

A háborúnak soha, semmilyen körülmények között nincs létjogosultsága!

Nincs “de ő a hibás”, “de ő kezdte”. A háború a másik hibáztatása miatt indul. 
Mint az óvodában… Ahogy a vicc mondja: “Ahogy nőnek a gyerekek, nem változik a játék, csak egyre drágábbak lesznek a játékszerek”. Igen, sajnos ez a háborúra is igaz…és egyre kifinomultabbak, egyre aljasabbak és kegyetlenebbek lesznek ezek a játékok, és egyre nagyobb lesz a tét. De más fizeti meg az árát, persze, soha nem a vezetők viszik a bőrüket a vásárra.

Az a személyiség, aki nem nő fel soha, és nincsen egészséges önismerete, nem alakul ki az énképe, de közben még  hatalmat is kap, az torzul és a végletekig veszélyes lesz.
Az a vezető, akiben nincs béke, nincs szeretet, aki nincs kapcsolatban magával és így másokkal sem, mert nincs egységben, könnyen agresszorrá válhat. Egy beteg személyiségű, agresszív vezető, akit megválasztanak, akit támogatnak, végtelen kontrollt szerez, de csak mások felett…neki nincs belső kontrollja, és más se tudja kontrollálni őt egy idő után. Olyan, mint a gonosz szellemet kiengedni a palackból…

A háború az teljes kontrollvesztés. Az szeretetvesztés, békevesztés, biztonság- és örömvesztés. Életvesztés. Jövővesztés. 

A háború veszteség.

És ne legyenek illúzióink. Soha nincs győztes. A vérrel és fájdalommal és gyűlölettel megszerzett győzelem az soha nem adhat boldogságot. Az nem ad békét sem. 

A béke az ott kezdődik, hogy bennem béke van

Elégedett vagyok, teljes vagyok, egyensúlyban vagyok. És ezt a békét így ki tudom terjeszteni a környezetemre is. “Ha nincsen béke belül a társadalom egyes tagjaiban, akkor kívül sem létezhet” – tanítják az indiai mesterek.

Ha béke van, akkor teljesség van. Akkor nincs kibillenés, frusztráció, folyamatos panaszkodás, akkor nincs ítélkezés. Nincs rosszindulatú okoskodás, veszekedés.
Például nem szólok be a másiknak. Nem írok  gyűlölködő kommenteket a közösségi médiában, nem számolom a másik oltásait és nem agyhalottazom le. Nem sírom vissza a száz évvel ezelőtti országhatárokat, az ezer évvel ezelőtti történések miatt pedig nem verem a mellem. Nem hirdetem büszkén a hitem, ami lehet, nincs is, nem képmutatóskodom. Nem a másik hibáival foglalatoskodok, hanem magamba nézek. És nem veszek részt hatalmi játszmákban sem.

Nem tanulunk

Itthon elvileg mindenki fejből tudja Radnóti “Nem tudhatom” c. versét, de nem biztos, hogy igazán tudja. És tanultuk a háborúkat, a százévest, az első és a második világháborút, tanultunk a holocaustról, de nem értik még mindig sokan ezeket, azaz tulajdonképpen nem tanulták meg, és az is nyilvánvaló, hogy sokan továbbra sem tanultak belőle. 

Sokan nem értik meg, mit jelent, hogy “Ki gépen száll fölébe“.

Nem értik meg, hogy nem térkép a táj, hogy igazából nincsenek határok, hanem hegyek vannak és tengerek és folyók, és városok és házak, természet van, és emberek vannak, és állatok, meghajlott fűzfa, macskát simogató idős néni, beteget ápoló orvos, villamoson a munkából hazatérő, fáradtan ringatózó utasok, és iskolába igyekvő gyerekek.

És nem értik, hogy nem oroszok vagyunk és ukránok és magyarok és angolok, és feketék és fehérek és cigányok és férfiak és nők és transzok, fiatalok és örökifjak és idősek,  oltottak és oltatlanok, konzervatívok és függetlenek, hanem elsősorban emberek, és senkinek nincs joga elvenni az emberséged, az életed, a biztonságod, a jövőt.

Nem értik sokan, hogy pont most veszik el a fiatalok jövőjét.

Nem értik sokan, hogy pont most veszik el a fiatalok jövőjét

A béke és a szeretet szavakat sem értik sokan…

Hogy a békemenetnek sem arról kellene szólnia, hogy valaki ellen menjenek. Pont ahogy a szeretet nevében sem elfogadható az ártás, a megtorlás, a kirekesztés.

A háborút nem megnyerni kell. Hanem el se kezdeni 

Amit el kell kezdeni, az a belső munka. Magunkon dolgozni. A saját háborúnkat megvívni. Hogy ez munka? Igen. Nehezebb, mint mást küldeni a háborúba. Magunkkal kellene békében lenni, szeretni magunkat, érezni, hogy elég, ami van, egységben lenni magunkkal és a mindenséggel.

Csendben lenni, befelé figyelni. A békére, ott, belül. De ezt nem lehet, ha a bombák hangja elnyomja ezt a csendet. Akkor már késő. 

A háború gyűlölet, a háború méltatlan, elfogadhatatlan.
Mégis, a háború a szeretetet is hozza magával. Mert ilyenkor kiderül a lényeg, az, ami igazán fontos… És a fegyverropogásban, a sáros földön csúszva nemcsak a bajtársak támogatása segít a kivezényelt katonáknak túlélni, hanem a szeretteik imái is, bármilyen messzeségből érkezik is, mert a szeretet ad reményt, erőt, a borzalomban

És példátlan az az óriási összefogás, ami most a világ nagy részét jellemzi

Egyértelműen kiálltak országok a zsarnok ellen, elítélik az agressziót, és különféle szankciókkal nehezítik a helyzetét. Sok szervezet – meglévő és újonnan alakult -, és rengeteg magánember is segít, ahogy tud, szállást adni a menekülteknek, és nekik és az ottmaradottaknak is eljuttatni élelmiszert, gyógyszert, ruhát, amire épp szükség van, segítő szándékkal, elszántan, szeretettel, hittel…

Ez egy nagyon fontos üzenet. Hogy igenis, a szeretetben mekkora erő van. És hogy végül, csak ez számít. Erősebb, mint a gyűlölet. És csak ezzel lehet tenni a változásért. A békét nem a háború hozza el, hanem a szeretet.
És a világ nagy része nem felejtette el, milyen volt, amikor mindenki háborúban állt, és ez milyen traumával járt.

Traumával, ami generációkon keresztül hat, nyomorítja meg a lelket, és nagyon hosszú és nehéz folyamat ezt feldolgozni.

És sajnos, megint fel fog nőni egy újabb nemzedék, akik ezt a traumát kapják örökül. Mindkét fél átéli most ezt, ahogy sokan mások is körülöttük, és adják majd tovább is.
De ha az emberek felismerik ezt és fel tudják oldani – mert sokan már tudatosak – , akkor azzal megint lép egyet előre a világ. Én szeretnék ebben hinni. Hogy az emberfaj nemcsak “sárkányfog-vetemény”, és hogy igenis van remény, van remény…

Kiemelt kép: pexels.com, kép: pexels.com