Alig fél-egy évvel lányom születése után mondtam ki először ezt a kérdést, ami még mindig és azóta is foglalkoztat. EZT NEKEM MIÉRT NEM MONDTA SENKI? Hogy van az, hogy kismamaként annyi, de annyi időt töltünk a szülésre való felkészüléssel, ami legkirívóbb esetben is 48-72 óra alatt lezajlik és miért foglalkozunk oly keveset, a következő….cirka 20 évvel, amit „gyereknevelés” címszóval intézhetek el itt most legkönnyebben. Merthogy itt sokkal többről van szó, mint gyereknevelés. Sőt, véleményem szerint arról van szó a legkevésbé.
Mielőtt bárki is megkövezne, tökéletesen tisztában vagyok a szülés-születésélmény fontosságával és nem ezt szeretném elbagatellizálni, hiszen ez adja a kezdést az élethez, a későbbi anya-gyerek-apa kapcsolat minőségéhez, szóval foglalkozzunk vele, SOKAT!
Viszont látom, hogy családok hullanak szét körülöttem nap nap után és fontosnak érzem, hogy beszélgessünk arról a visszavonhatatlan és mindent megváltoztató pillanatról, ami gyerekünk születése nyomán csendesen, de örökre bekövetkezik: anyává és apává válunk. És ha ez még nem lenne elég, családdá is formálódunk… vagyis kellene.
Korábban szüleink, még inkább nagyszüleink és őseink idejében a család szent volt, bár ha jól megnézzük, gyakran egyedül kívülről, a lakás falai által voltak összetartva a benne élő emberek; belül többnyire üres, a funkciók és feladatok napi rutinjában emberek éltek/élnek le hosszú-hosszú évtizedeket egymás mellett, sokszor alig-alig ismerve, gyakran gyűlölve, szapulva egymást egy életen át. Ma már másra vágyunk, sokan egy igazi, mély, belülről fakadó szent szövetségre áhítozunk, de ehhez rengeteget kell fejlődnünk, tanulnunk útközben, egyénileg és közösen is.
A saját utamat nézve, én a jól felkészült szülő kategóriájába sorolnám magam, hiszen már a várandósság ideje alatt a számtalan szülésfelkészítő óra, kismamajóga (amit oktattam is akkoriban) mellett már foglalkoztam terápiásan az anyaság kérdéskörével. Oldódtam is benne sokat, mire a lányom megérkezett. Ennek ellenére vagy ezzel együtt, miután túljutottunk a kezdeti örömön és beavatódtunk a szoptatás, pelenkázás, éjszakázás véget nem érő körforgásába, a hasfájós kisbaba megnyugtatásának módja oly mértékű konfliktust szült a párkapcsolatomban, ami intő jel volt. Az anyává és apává válás folyamatában tudattalanul is beaktiválódott mindaz a minta, amit egyrészt magunkba szívtunk gyermekként, illetve saját jól elfelejtett fájdalmaink, meg nem gyógyított történeteink törtek elő gyermekünk láttán.
Itt indult el a valódi munka.
Annak érdekében, hogy a gyermekemnek tudjam a teret tartani a fejlődéséhez (nem, nem a neveléshez!), ahhoz, hogy szeretettel megtanítsam, hogy éljen teljes életet, hogy váljon egy kiteljesedett felnőtté… először nekem kell teljes egésszé válnom! Ehhez meg kell(ett) vizsgálnom a saját gyerekkoromat, a sebeimet, a régi mintáimat, hiedelmeimet, hogy kitisztítsam és ne ismételjem tovább a szüleim (nemkívánatos) mintáit. A gyerekem csak annyira lesz jól, amennyire én jól vagyok. A biztonságérzetem, a érzelmeim, az életszeretetem, az önbizalmam, az önszeretetem, az önkifejezésem, a szavaim, a hangom, minden, ami vagyok – az örökségem számára. Az útlevél az életéhez.
A párkapcsolatom csak annyira fog jól működni, amennyire én meggyógyítom a fájó érzéseimet. (És gyakran még az őseim transzgenerációsan rám hagyott érzéseit is. Az előző életekről nem is szólva 🙂 ) Mozdulok magamban, gyógyulok és a változás elkerülhetetlen a kapcsolataimban is. Még akkor is, ha a másik éppen csak a meccset nézi mindeközben.
És azzá a családdá is csak akkor válunk, akiket a reklámokban irigykedve, hitetlenül bámulunk, ha a család örömébe bele tudom engedni magamat, de ehhez először is az kell, hogy ÉN JÓL LEGYEK. Így válik a család a kapcsolódás, a kiteljesedés lehetőségévé, mert már nem a hiányaim, fájdalmaim kerülnek előtérbe.
Itt értettem meg valóban, hogy nem azért fontos, hogy minden nap jógázzak, mert attól szuperjógi leszek és akkor irigylésre méltó képeket csinálhatok majd az Instagramra, hanem azért, mert itt, a meditáció csendjében találkozom önmagammal, a bennem zajló érzésekkel és történetekkel, – a véget nem érő teendők között itt hallhatom meg, hogy mi zajlik bennem valójában és kezdhetek el dolgozni vele, magammal, azért, hogy az életem ne szenvedés feneketlen kútjává váljon, hanem a kiteljesedés végtelen örömévé. Ez nem azt jelenti, hogy többé nincsenek problémáink, megoldandó feladataink, vitáink, hogy a gyerekünk csendesen eljátszik magában a sarokban és nincs vele tennivaló. Az élet ugyanúgy zajlik, mint eddig, de azonnal érzékelem, ha kiestünk a flow-ból, ha nem értünk egyet, akkor tudjuk, hogy beszélni fogunk róla, ha a gyerek „nem jól működik”, azaz nem együttműködő, nehéz vele, akkor tudom tartani neki a teret, amíg visszaáll az egyensúly.
Ma azt gondolom, hogy elcsendesedés (meditáció) és terápia (egyéni-, pár-, családterápia) nélkül nem lehet olyan családdá formálódni, akik EGÉSZségesek, akik megőrzik önmagunkat és ugyanakkor kinyitják magukat a változásnak, fejlődésnek és akkor is hisznek és tesznek, amikor nem könnyű.
Ehhez bátornak és elszántnak kell lenni, tudni, hogy van lehetőség gyógyulni.
Ehhez meg kell tanulni figyelni saját magukra. Ehhez meg kell tanulni a másikra, a közösségre is gondolni és gondoskodni.
Ehhez meg kell tanulni érző lényként, valódi partnerként tekinteni a párunkra és gyerekükre, gyermekeinkre.
Ehhez meg kell tanulni az örömöt, elégedettséget, szeretetet tudni választani az életre.
Ehhez fel kell fedezni a létezés valódi örömét.
HOGY EZT NEKEM MIÉRT NEM MONDTA SENKI?
Nem tudom. Talán nem tudta senki, vagy aki tudta, talán nem ért rá elmondani.
Én viszont most már tudom….ha szeretnéd megtanulni, hogy tudsz gyors és hatékony változást elérni, hogy az életed kivirágozzon, a gyerekeiddel és pároddal való kapcsolat jobbá váljon, keress meg és beszélgessünk.
Photo by Liza Summer from Pexels
