Miért fontos, hogy megtanuljunk nemet mondani a párunknak? Hogyan fogjunk hozzá? Erről beszélgettünk Asztalos Dávid mediátorral.

Már a januári Slow-Detox-Minimál témánk kapcsán szerettem volna megkérdezni Asztalos Dávid mediátort arról, hogy miért állunk ennyire hadilábon a nemet mondással. Miért nem szeretünk nemet mondani tárgyakra, programokra, a főnökünknek, a párunknak. Dávid mediátorként dolgozik, és az idén általa elindított IGEN! – otthoni konfliktuskezelési tanfolyam keretében pároknak és egyedülállóknak segít abban, hogy megismerve a mediáció szemléletét és eszközeit hatékonyan tudják működtetni jelenlegi vagy jövőbeni kapcsolatukat. 

Dávid, szerinted miért nem tudunk úgy általában nemet mondani?

Nemet mondani szerintem egyrészt azért nehéz, mert önismeret kell hozzá. Csak akkor tudom biztosan, hogy mit nem szeretnék, ha tisztában vagyok azzal is, hogy mi a jó nekem, ha ismerem a saját szükségleteimet. És ha nem tartok itt, nincs ehhez elég önismeretem, akkor nagyon is nehéz eldöntenem, hogy mire mondjak nemet, bizonytalan vagyok, és emiatt esetleg olyanokba is belemegyek, amikről később majd úgy érzem, hogy nagyon nem kellett volna. Az IGEN! – otthoni konfliktuskezelési tanfolyam önismereti moduljának egyik fókusza a viselkedésünk és kommunikációnk mögötti, gyakran önmagunk elől is rejtve maradó szükségleteink feltárásán van.

Az eredményes párkapcsolat egyik alapja a megfelelő önismeret,

a természetes igényeink felismerése, kiértékelése és hatékony kifejezése. A szükségleteink és a vágy arra, hogy minél inkább kielégítsük azokat ugyanis akkor is folyamatosan meghatározzák a viselkedésünket és a kommunikációnkat, ha nem veszünk róluk tudomást. 

Ez kicsit olyan, mintha robotpilóta vezetné az életünket, nem?

Igen. Előfordulhat, hogy valaki szórja a pénzt, üvöltözik a gyerekével vagy megcsalja a párját, mert vagy ezt látta mintának a szüleitől, vagy a gyermekkorban elszenvedett traumák valahogyan ezeket az automatizmusokat hívják benne életre. Nagyon fontos lenne mindenkinek, aki konfliktusba kerül a párjával, a gyerekével vagy önmagával megérteni azt, hogy mit miért tesz, és főként azt, hogy ahogyan viselkedik vagy kommunikál, mennyire segíti őt a saját céljai elérésében és a boldogulásában. Ha nagyon leegyszerűsítjük, a legtöbb önismereti tevékenység közös célja, hogy a gondolkodásunk és érzéseink egy részét a tudattalanból felhozzuk a tudatos rétegbe. Ezeket a tudatos mintázatokat már képesek vagyunk felismerni, értékelni, és eldönteni róluk, hogy igent vagy nemet mondjunk rájuk. És ennek egyik következménye, hogy abban is felismerjük a mintákat, ahogyan mások viselkednek velünk, ami így segít másoknak is igent vagy nemet mondani. 

Fontos, hogy a nemet mondás nem mindig egyenlő az elutasítással.

Mondok egy hétköznapi példát: a házimunka egyik sokak által nem kedvelt része a vasalás. Vasalunk, mert nem szeretnénk, ha gyűröttek lennének a ruháink. Ha szeretünk vasalni, akkor nincs baj. De ha nem, akkor itt van egy konfliktus. Olyasmit csinálunk, amit esetleg utálunk, mégis csináljuk, mert így láttuk a szüleinktől, mert kötelességtudóak vagyunk, mert körülöttünk mindenki más vasal, de ezzel párhuzamosan halogatjuk, összecsapjuk, és esetleg még bűntudatunk is van emiatt.

Ha eljutsz az önismeretben odáig, hogy felismerd, hogy nem szereted ezt a munkát, és még meg is mered magadnak engedni, hogy így érezz, akkor sem kell rögtön kidobnod a vasalódat.

Segítséget kérhetsz benne, olyan ruhákat vásárolhatsz, amiket nem kell vasalni, vagy összekötheted a vasalást valamilyen élvezetes és hasznos tevékenységgel, mint pl. a filmnézés vagy a podcast-hallgatás, és máris találtál egy olyan megoldást, ami minden igényednek megfelelő.
Szerintem a slow-hoz is hasonló út vezet: gondold végig a napjaidat, azt, hogy mit miért csinálsz, és hogy milyen szükségleteidet elégíti ki az adott tevékenység. A szükségleteinket viszonylag könnyű priorizálni, és így már sokkal egyszerűbb eldönteni, hogy mit szeretnél csinálni, és miről tudsz lemondani a saját nyugalmad érdekében.

Hallgasd meg a Dáviddal készült podastünket!

És mi a másik oka annak, hogy ilyen rosszul megy nekünk a nemet mondás?

A másik ok, amiért szerintem nehéz nemet mondani az, hogy a kimondott “nem” olyan szó, amiért utána felelősséget is kell vállalnunk. A “nem”-nek következménye van, és nagyon könnyű azt elutasításként értelmezni, aminek a nyomában gyakran düh, frusztráció vagy szégyen jár.
Az olyan kapcsolatokban, ahol el vannak tolódva a hatalmi viszonyok, a nemet mondás lehetősége gyakran limitált, és ez nagyon szomorú tud lenni. Sok olyan helyzet van, ahol az egyik fél hosszabb ideig bizonytalan volt önmagában, nem volt kellő önsmerete, és így azt sem tudta, hogy mire mondjon nemet, ezért hajlamos volt látszólag vagy ténylegesen elfogadni olyan viselkedést vagy szavakat a másiktól, amivel a saját alapvető szükségleteit árulta el, miközben ráadásul “hibás” jelzéseket küldött a másik felé, azt kommunikálva, hogy “neked ezt szabad”. Ha ő az előbb említett önismereti munka során erre ráébred, akkor nagyon valószínű, hogy utána nemet fog mondani olyan dolgokra, amiket addig megengedett a másiknak. Ezt pedig a másik fél valószínűleg lázadásként fogja majd fel, és igyekezni fog minden módon elfojtani. 

Vigyázni kell ilyenkor, hogy a saját bűntudatunk által szült szorongást vagy dühöt ne vigyük át a másikra, és ne őt hibáztassuk, vagy tartsuk elnyomónak, aggresszornak és bántalmazónak azért, mert olyasmire “kényszerített”, amit nem akarunk megtenni!

Helyette tanuljunk meg szépen és határozottan kiállni magunkért, és úgy nemet mondani, hogy a méltóságunk is megmaradjon, és a másik is megértse, hogy “eddig és ne tovább”.

Persze, ha a másik ragaszkodik az agresszor szerepéhez, és mi meg nem kívánunk bántalmazó kapcsolatban élni, akkor nem nagyon marad más opció, mint a kilépés. Az mindenképpen figyelmeztető jel egy kapcsolatban, hogy ha nem lehet nemet mondani, mert az sokszor azt mutatja, hogy a hatalmi dinamika felborult. 

Könnyebb igent mondani, mint nemet?

Igen? Nem? Talán?

Ezt nagyon érdekesnek találom. A legtöbb embernek az igent mondással látszólag sokkal kevesebb problémája van, és keveset hallunk arról, hogy “hogyan mondjunk igent”, pedig szerintem pont ugyanolyan fontos téma lenne. Ahogyan az előbb mondtam, a “nem” feltételezi az önismeretet és általában azonnali következménye van. “Igen”-t szinte bármire lehet mondani, és azután ezerféle módon le lehet azt játszmázni, hogy hogyan ússzuk meg az elköteleződést amellett, amire ígéretet tettünk. Pedig az önazonos viselkedésnek szerintem az lenne a kulcsa, hogy igent és nemet is csak olyanra mondjunk, amiről biztosan tudjuk, hogy szeretnénk-e megtenni vagy nem, és utána pedig vállaljunk 100%-os felelősséget azért, hogy összhangban maradjunk azzal, amit kimondtunk. Szerintem az egyik legfontosabb és legnehezebb dolog a felnőtt életben eldönteni, hogy miért és mennyi felelősséget vállaljunk.

Van köze ennek a nemekhez?

A nemet mondás nemtől független. Lehetne tipikus dinamikákat mondani, de szerintem ez nagyon félrevezető lenne, mert rengeteg ellenpélda van mindenre, és a valahová tartozást könnyű önigazolásra használni. Itt elsősorban embernek és felnőttnek levésről van szó, aminek persze vannak nemi vonatkozásai, de végső soron ez egy olyan út, amit mindenkinek egyedül kell bejárnia. 

És mire megyünk azzal, ha megtanulunk nemet mondani? 

A mediáció személete arra tanít bennünket, hogy fontosak a szükségletek, az érzések, fontos az ember. Ahhoz, hogy ezt golyóálló módon tudjuk képviselni nem csak egy vitában vagy egy perben, hanem a hétköznapokban is, elengedhetetlen értenünk, hogy kik vagyunk, és hogy hol vannak a határaink. Rengeteget hallunk manapság arról, hogy fontos a határaink megvonása, de kevés cikk foglalkozik azzal, hogy ez mit is jelent. Ezért döntöttem úgy, hogy az IGEN! – otthoni konfliktuskezelési tanfolyam során először azzal foglalkozunk, hogy hogyan tudjuk megállapítani a határainkat saját magunknak, hogyan ismerhetjük fel azt, ha valaki igyekszik átlépni őket, és hogy miért élet-halál kérdése ezzel foglalkozni. Véleményem szerint a mediációs és kommunikációs stratégiákat csak ezek ismeretében tudjuk hitelesen alkalmazni, egyébként megmaradunk a technikázás szintjén. 

A határokról sokan azt tartják, hogy ártanak egy kapcsolatnak, mert a “mi”-ről az “én”-re helyezik a fókuszt, és a határmegvonás óhatatlanul eltávolít. Én ezt egy kicsit másképpen látom: szerintem nem a határok megvonása távolít el, hanem sokkal inkább az, hogy ha nem veszünk róluk tudomást, ha összekeverjük a határok átlépését a határaink kölcsönös és minél mélyebb megosztására való törekvéssel. Ez utóbbi szerintem minden intim, emberi kapcsolat legfontosabb eleme. 

Dávid munka közben

Most olyan érzésem van, mintha felkapcsoltad volna a villanykörtét. Köszönöm! És ez a hozzáállás, ha jól értem, kb. fel is oldja az erőszakot, mert mint tény tudok beszélni a szükségleteimről és a határaimról. Szóval érdemes megtanulnunk nemet mondani.

Igen: a “nem” a párkapcsolat egyik alapvető fontosságú szava, mert ez jelöli ki a kerítést az előbb említett folyamatban. Ezzel tudom megmondani a másiknak, hogy meddig jöhet a határaimon belül, és ez választja el a érzelmi és fizikai erőszakot az intim közelségtől. Ezért hatékonyan nemet mondani saját magunk és egymás miatt is nagyon fontos. 

Ha érdekel a nemet mondás a párkapcsolati dinamikák világa, keresd Dávidot az oldalán vagy jelentkezz a következő IGEN- házassági felkészítő csoportba. 


Photo by Vie Studio from Pexels