Ismeritek-e azt az érzést, amikor valami nagyon finomat szeretnétek főzni, és nagyon nem úgy sikerül, ahogy elterveztétek? Biztos mindenkinek van egy túlsütött vagy túlfőzött vagy túlfűszerezett vagy becsomósodott vagy odaragadt vagy éppen nyers vagy ilyen…vagy olyan…vagyis nem tökéletesen elkészített étel-története…

Nekem is van néhány, a férjem szerint csak kettő, hát, milyen drága, szerintem több is volt, de ki tudja már…

Az egyik első és legemlékezetesebb, és az alap, amit egyszerűen illik elkövetni kezdőként…
Igen, tehát én akkoriban még csak kezdő feleség – 3 hónapja- , de még annál is kezdőbb háziasszony voltam, épp csak kiestem az iskolapadból, és közben pár hetes kismama, pluszban külföldön éltünk akkor.
Mindez tehát jó régen történt…vendéget vártunk, férjem egy régi jó barátját, és én ki akartam tenni magamért, természetesen…
A folyamatos hányinger ellenére minden nap elvonszoltam magam a munkába, jó fáradtan értem haza este, nem nagyon volt időm gondolkodni, mégis, mit készítsek…tapasztalatom sem volt vendéglátásban, bevallom, és bár főztem időnként, azért ez más szint, azt sejtettem…és bevásárlás közben jött is az ihlet, mert éppen a húsokat nézegettem, hogy mi lenne ha bélszínt főznék? Az olyan pasis, meg menő…és tényleg olyan guszta volt a hús, vagyis a csomagolás, szépen, szeletelve egy lefóliázott  dobozban, elcsábultam, hát csak meg kell sütni…igaz, még sose csináltam ilyet, de mi az nekem…
Akkor még nem volt közösségi média, meg főzős oldalak, nem tolták az ember arcába a jobbnál jobb recepteket, így nem voltam frusztrált, viszont tájékozott sem, hittem abban, hogy pikk-pakk, ez gyerekjáték, megcsinálom, nincs ebben semmi ördöngősség…

A bélszín márpedig valóban nem ördöngösség. Már ha valaki tudja, hogy mi a trükkje. Én meg nem tudtam. Nem ettünk mi bélszínt otthon soha, ilyesmi elképzelhetetlen volt a gyerekkoromban ( 80-as, 90-es évek, csak szólok), étterembe sem nagyon jártam akkoriban, így egyszerűen fogalmam sem volt róla, hogy milyen egy ilyen hús, hogy néz ki egyáltalán, milyen az íze, mi a lényege. Hogy mi a medium rare. Én kérem szépen, irodalmár voltam már akkor is, olvastam róla, meg hallottam róla, szépeket, meg jókat, igen, az megvolt, hogy ez gasztronómiai csúcs, és én tényleg csak jót akartam… de hát elkészíteni, arról nem szólt a fáma…
Nem baj. Hát lássunk neki…A fiúk kint kedélyesen beszélgetnek, nevetgélnek…
Szépen, alaposan megsütöm, ahogy kell, véres hús úgysem jöhet szóba egy kismamánál, szép lett ez, na, de ahogy rárakom a tányérra, gyanús, milyen tömör…olyan fura…ráébredek lassan…ez mintha kemény lenne…kemény, igazán…nem szabadna, de megbökdösöm a villával…vagyis megbökdösNÉM, de nem tudom, odébbgurul a szelet, nem adja magát…horror!!! és megértem a klisét, mi is az a cipőtalp…
A fiúk kint kedélyesen beszélgetnek,  én sápadtan, gyöngyöző homlokkal támasztom a falat…úristen, mit csináljak?! Igen, párolni, az lesz az, mintha anyukám is azt csinálta volna, amikor valami túl kemény lett, gyorsan, vizet alá, fedőt rá, kisláng, na, meglesz ez, nyugi… De nem…csak nem akar puhulni ez az izé…a fiúk odakint kedélyesen, bár néha el-elhallgatva beszélgetnek…nem akar puhulni ez az átok, sőt, már a színe se az igazi, kissé fakó, mi ez, valami rémálom?
Lázasan jár az agyam, milyen praktikák lehetnek még? Nincs esetleg mód valami időutazásra? Olvastam erről sokat, csak egy fél órát kellene visszaugrani az időben, hopp, és minden rendben lenne…hát nem, ez nem ma lesz…összetörve állok a tűzhely előtt… a fiúk kint már úgy tűnik, nem kedélyesen beszélgetnek…, a férjem feje megjelenik a konyaajtóban…vacsora? suttogja kedvesen, de kiérzek valami türelmetlenséget a hangjából, á, persze, mindjárt, drágám, könnyed kacaj, csak még egy pár perc…éhes a drágám, így nem érzékeli rajtam a totális megsemmisülést…és fel is adnám, de nem, én harcos vagyok, enni meg kell…
Jó, hát akkor mi legyen…megoldás kell….kinyitom a fridzsidert, ott a megoldás, tudom, és meg is látom, hát persze, eszembe villan, hogy a múlt héten vettem félkész és fagyasztott cuccokat is, és bingó, van valami marhahús, igaz, csak egy adag, de nem baj, mert vannak még krumpifánkok is, meg szósz, párolt zöldbab, szuper lesz, megmelegítem a mikróban, egy kis szín rá a sütőben, és voilá, tálalom, baromi jól néz ki…az ízéről fogalmam sincs, de nincs más opció, mindent egy lapra tettem fel, kész a vacsora, jó étvágyat, kedveseim…(a férjemet félrehívom azért, korai az öröm, szembesítem a csúfos igazsággal, a vendégnek AZ, minekünk meg most EZ jár…)
És igen. Ász. A Tesco félkész nem okozott csalódást, a kedves vendég el van kápráztatva, az egekbe magasztal, míg mi a férjemmel könnyes szemmel elrágódunk még egy ideig…a dicséreten…

Legközelebb már tudom, nem követem el még egyszer ezt a hibát, csak azt főzöm, amit szoktam, így amikor a férjem egy másik barátja jön látogatóba, neki már lazacot sütök, merthogy azt rendszeresen csinálok, és tudom, nem ronthatom el… nem is, isteni finom lett. Csak sajnos, mint kiderült, a barátunk nem szerette a halat…sebaj, legalább a szósz bejött neki, a tésztával tökéletesen passzolt. Nem maradt éhen, végülis.

Azóta egyébként bevallom, bélszínt – ha sütnénk –  azt inkább a fiamra bízom…
A vendéglátást pedig, úgy érzem, a tőlem telhető legnagyobb tökélyre fejlesztettem, van több fogás, többféle étel, hús-hal-tészta-vegetériánus-vegán opcióval, de még így is sokszor olyan vagyok, mint néhai nagymamám, aki bármilyen tökéleteset sütött-főzött is, mindig szabadkozott…jaj, hát ez most nem úgy sikerült, mint a múltkor, mint mindig, nem értem, miért, talán a sütő…én is az egész étkezés alatt aggodalmaskodok…De persze, lehet, hogy néha csak el kéne engedni a dolgokat. Készülni igen, érdemes, de aztán csak ellazultan élvezni a barátok társaságát. Mert ez a lényeg, az együttlét öröme, nem igaz? 

Nektek is vannak ilyen történeteitek? Előfordult, hogy nem sikerült valamilyen étel úgy, ahogy szerettétek volna? 

Photo by Anastasia Shuraeva from Pexels