Halottak napja van. Ilyenkor kimegyünk a temetőbe, virágot, koszorút viszünk, rendezgetjük a sírokat, gyertyát gyújtunk. Szép, békés, megható a sok égő gyertya. Talán azért, mert most egyszerre sokan gondolunk Rátok, akik már elmentetek. Előrementetek, utat mutatni.
Az emlékezéskor csönd van, és szeretet, talán megbékélés. Talán ez a közös emlékezet teszi széppé a temetőt, ezt a napot. Mert Ti már nem itt vagytok, és nem ott vagytok. Messze vagytok, valahol. És mégis.
Van, ami maradt, itt hagytatok valamit, láthatót és láthatatlant, itt, bennünk, élőkben. És nem csak az emlékeinkben. Hanem a gondolatainkban. A gyerekeinkben, a szerelmeinkben, a szokásainkban. Velünk vagytok az ünnepeinkben, a karácsonyfa ragyogásában és a mézes sütemények illatában, a baracklekvár ízében, egy pohár bor aranyos színében, az esti énekek álmosságában, az imák erejében, benne éltek a hagyományokban, érezzük a gondoskodásotokat a foltozott zoknikon, a csipketerítő tisztaságában, ti néztek vissza kékeszöld szemünkben, hamiskás félmosollyal, és ott vagytok a gödröcskében is az arcunkon, benne vagytok a mozdulatainkban, a szavainkban, visszhangzotok a zakatoló vonat hangjában, velünk vagytok az utazásokban, a dohos szagú régi kis víkendházban, a ferdén nőtt fenyőben a ház előtt, a versek szeretetében, a vacsoránál folytatott heves vitákban, az éhezéstől való félelemben, az ökölbe szorított kezekben, a szomorúságban, a betegségekben, az abbahagyásban, a döntéseinkben, a szabadságunkban.
És emlékeztettek minket, onnan is. Arra, hogy végül engedjünk el. Mindent.
Vannak a kis elengedések. A könnyűek, és aztán a nehezek. Elengedni először a sütit. A víkendházat. Tárgyakat. Az esti programot, a gyereket egyedül az iskolába, buliba, elengedni a kezét, elengedni az értelmetlen munkát, a kedvenc sportot. Egy rossz szokást. Az elvárásokat, a sérelmeket, a haragot. Aztán a vágyakat, a ragaszkodásokat. A szépet, a fiatalságot. És elengedni végleg egy kapcsolatot, és aztán, el a szülőket, családtagokat.
Mindent, ami nem a miénk.
És mert minden elengedéssel könnyebbek leszünk. Hogy az utolsó pillanatban, amikor menni kell, készen álljunk. A Nagy elengedésre, amikor már magunkat engedjük el. Mert végül csak ez marad. A lényeg, a lényed, a lélek.
Fotó: pixabay
