Bárcsak lenne olyan hangom, amely elég szépen szól hozzád.
Olyan halkan, olyan fénnyel, hogy minden szó egy új világ.
A bennem élő vadvirágot öntözted, mintha rózsa volna,
mióta nem teszed, sír minden este, fázik, csak arra vár, hogy átöleld két finom karoddal.
Ülj az ágyam szélére, kérlek, énekelj nekem, a dalokat, amelyek a mai napig ismerősen csengenek.
Feküdj mellém, suttogj napfényt, kergesd el újra démonaimat,
mint amikor könnyáztatta arcomat húztad magadhoz gyerekkoromban.
Feledtesd el felnőtt létem, adj erőt minden reggelen, veszekedjünk szeretetből, törjük át a félelmet.
Lesz, amikor te leszel kicsi, én pedig a te anyád.
Óvlak majd én két karommal, törékeny üvegangyalkát.
Mindig te leszel a legerősebb, akire hasonlítani akarok, mindig te leszel az, akiért az életemet is odaadom.
Majd bújj hozzám, ha fáj az idő, a legjobb barátod leszek, adj esélyt, hogy visszaadjam mindazt, mit lelked értem tett.
Nem lesz hideg, megígérem, ígérem, mindent megteszek, hogy azzá váljak, akire az utolsó percben majd a legbüszkébb lehetsz.
Csokrot hoztam, benne minden virág fájdalom. Tegyük vízbe, éleszd újra, a kristályváza az asztalon.
Minden szál egy régi emlék, levágtam őket magamról, vigyázz rájuk, és veled leszek, akkor is, ha nem vagyok.
Fotó: Pixabay
